A népmeséinken keresztül tanulhatjuk meg Európát

Kertész Gábor | 2008. Július 02.
Vasárnap délben, rekkenő hőségben ülünk le beszélgetni Herczog Edittel – nem a legideálisabb időpont, de az európai parlamenti képviselő tényleg nem tehet róla, hogy csak most ér rá. Negyedik éve ingázik Brüsszel, Budapest, Csákvár és Strasbourg között, most is csak egy sajtótájékoztató erejéig marad a fővárosban, utána siet le középső gyermekéhez, aki Csákváron él édesapjával.

– A középső fiam nem szerette Brüsszelt, szokatlan volt neki a városi lét. Otthon gyönyörű kertünk van, a természet mellett élünk, és a városi élet túl nagy váltás volt neki. Fél év után a férjemmel úgy döntöttünk, hogy Bálinttal hazaköltöznek, én pedig a másik két gyerekkel Brüsszelben maradok. Furcsa helyzet, de így, évek múltával, azt hiszem, kijelenthetem, ez a fajta családmodell is működik.

Megér ennyi áldozatot a munkája?

– Igen. Hatalmas lehetőség és nagy felelősség, hogy egyike vagyok a legelső magyar európai parlamenti képviselőknek. Mi huszonnégyen vagyunk azok, akik az elmúlt négy évben először szólhattak bele Magyarország nevében az európai ügyekbe. Fogalmazhatunk úgy, hogy megalapoztuk a magyar európai politizálást, kitapostuk az utat azok előtt, akik majd utánunk következnek.

Most mivel foglalkozik?

– Fogyasztóvédelemmel, ezen belül mostanában például azzal, miért nem kapnak gyakran az idősek áruhitelt, vagy hogyan lehetne a telefonos ügyfélszolgálatokat rábírnia arra, ne várassák órákig az ügyfeleket, s ne menjen el még az életkedvünk is, ha telefonon kell ügyeket intéznünk. Ez nem csak magyar, hanem európai probléma is. Nagy témám az energiapolitika, ezen belül a nukleáris politika, valamint foglalkozom a számítástechnikához kötődő jogalkotással, jelenleg épp a digitális fogyasztói chartával.

Elég férfias témakörök…

– Tavaly részt vettem egy energia konferencián, ahol illendően köszöntöttem az egybegyűlteket: ‘Dear Ladies and Gentlemen’, majd körülnézve rájöttem, hogy a teremben én vagyok az egyetlen nő. Nem haboztam felhívni az urak figyelmét arra, hogy a témánk csak látszólag ilyen férfias, ugyanis csaknem az összes háztartásban az asszonyok fizetik a villanyszámlát.

És bosszankodnak azon, milyen magas…

– Főképp Magyarországon. Tudta, hogy nálunk az egy köbméter fűtéséhez használt energiamennyiség az európai átlag kétszerese? Ez iszonyatosan nagy különbség!

Mégis, hogyan lehet ezen változtatni? Ne égessük annyit a villanyt?

– A szolgáltatónak, és az embereknek is jobban oda kellene erre figyelniük. Hadd meséljem el a saját példámat, hiszen természetesen én is fűtöm a lakásomat. Egy nap Brüsszelben kaptam az elektromos művektől egy levelet, melyben tájékoztattak, hogy az én energiafogyasztásom – így a számlám is – jóval magasabb, mint a szomszédaimé. Majd két sorban hozzátették, hogy a hálószobámat elég lenne 16 fokra, a nappalit pedig 18-ra felfűteni. Képzelje, hogy megdöbbentem: az elektromos művek azt figyeli, hogy az én lakásomban több a villanyszámla, mint a szomszédé? Nem a tenyerét dörzsölve örül, hogy többet fizetek, mint a többiek, hanem nézi a fogyasztásomat, tájékoztat, ha valami nem stimmel, és tanácsot ad, hogy miként tudnék változtatni? Egyszerűen más a hozzáállás a fogyasztókhoz és a környezethez.

Mi lett a levél hatása?

– Hát, a 16 fokos hálószoba elrettentett. De elgondolkoztam, mi lehet a nagy fogyasztás oka. Rájöttem, hogy miközben fűtöm a lakást, nyitva hagyom az ajtót, hogy a kutya ki-be járhasson, és akkor sem csavarom le a fűtést, ha elmegyünk otthonról. Azóta már a gyerekek is megtanulták a fűtőtestek helyes kezelését. A számlám pedig mintegy húsz százalékkal lett kisebb, úgy, hogy nem kellett lejjebb adnom a korábbi hőfokokból.

Mint európai parlamenti képviselőnek, sok mindenre van rálátása. Ön szerint mennyire élnek jól magyarok?

– A belgákkal tudom összehasonlítani magunkat: egy átlag magyar és egy átlag belga szerintem közel hasonló színvonalon él, csak a magyar többet dolgozik ugyanazért. Belgiumban egyetlen főállással meg lehet teremteni a mindennapokhoz szükséges anyagi hátteret, nincs szükségük másodállásokra. A különbség ma sokkal kisebb, mint ami rendszerváltás előtt volt.

Nehéz elhinni…

– Pedig igaz. A közös piac – no meg a globalizáció – nagyon hasonlóvá tette mindannyiunk életét. Közösek a küzdelmeink, félelmeink, céljaink, problémáink…

 

Sokan szidják a globalizációt.

– Pedig szerintem a globalizáció alapvetően üdvözlendő dolog. Mióta az internet és a globalizáció nagyjából eltüntette az országok közti határokat, szabadon áramlik a tudás, a tőke és a szolgáltatások. A globalizáció egyébként visszafordíthatatlan folyamat. Alkalmazkodnunk kell.

De mégis, hogyan? Hogyan kellene élnünk ahhoz, hogy úgy érezhessük, még mindig magunk irányítjuk a sorsunkat?

– Először is el kell fogadnunk, hogy ez a világ valóban rettentő gyorsan változik. Régebben, ha az ember kitanult egy szakmát, élete végéig megélt belőle. Mondjuk 30 évvel ezelőtt valaki tv szerelő lett, és fekete-fehér Videoton tévéket szerelt évtizedekig. Ma ilyen nincs – a mai tévészerelőknek folyamatosan meg kell tanulniuk az új típusokat, sőt, könnyen előfordulhat, hogy tíz év múlva már nem is kellenek tévészerelők, hiszen mindenki az otthoni számítógépén nézi majd a műsort. Amit ezzel mondani szeretnék: meg kell értenünk, hogy folyamatosan tanulnunk kell, tovább kell képeznünk magunkat. Csak így tudjuk saját magunk irányítani a sorsunkat.

 

Mi a legsürgősebb? Mit tanuljanak meg először azok, akik fel akarják venni a ritmust a világgal?

– A számítógép használatát emelném ki, főleg, ha a negyvenes-ötvenes korosztályra gondolok. Ez ma már elengedhetetlen. Az a változás, ami a világban zajlik, ugyanolyan jelentőségű, mint amikor Gutenberg feltalálta a nyomtatást. A 16. századtól kezdve csak az tudott részesülni az emberi tudásból, aki tudott írni-olvasni. Ma ugyanezt a tudást egyre inkább szervereken találjuk.

És a fiatalabbaknak mit ajánl? Akik már tudják kezelni a számítógépet… Hogyan birkózzanak meg a változó világgal?

– Szerintem akkor leszünk az Európai Unió sikeres tagjai, ha a gyermekeink népmeséken nőnek fel. Az igazi európai sikertörténet ugyanis a népmesékben rejlik. Mert mit is csinál a népmesék hőse? Először is beutazza Európát. Elmegy hetedhét országon túl, átkel az Óperenciás tengeren, az üveghegyen, sőt, időnként elmegy egészen a pokol tornácáig (ami a Cabo di Boca nevű szikla Portugáliában). Útközben öregapámnak szólítja azt, akivel találkozik, azaz udvarias, tanul a tapasztalatból, be tud illeszkedni. Mivel ügyes, értelmes, és legtöbbször ért is valamihez, legalább egyszer a mese folyamán önzetlenül segít valakinek, és ezért meg is kapja a maga jutalmát. No meg persze bátor, nem riad vissza az akadályoktól.

 

Utazás, tanulás, tapasztalat, bátorság, dolgosság…

– Pontosan. A népmesékben ezek azok a tulajdonságok, amelyekért cserébe valaki – legtöbbször a legkisebb testvér – elnyeri a boldogságot. A másik kettő, aki áskálódik, önző, rosszindulatú, mindig pórul jár.

Ön szerint ez az európai siker receptje?

– Pontosan. Rendelkezünk valamilyen szellemi értékkel – amit tudunk, amihez értünk – amit megmutatunk a nagyvilágnak, és cserébe kapunk terülj-terülj asztalkámat. Ezt az értéket hívják ma önrésznek. Vagy, ha önrészem nincs, de bátorságom van, akkor elmegyek a nagyvilágba, kitanulok valamit, majd a tudásommal felvértezve hazajövök, és sikeres leszek.

Sok ismerősöm teszi ezt. Rengeteg a magyar fiatal Európában.

– Szerencsére.

És miből gondolja, hogy visszajönnek?

– Mert megtapasztalják a világot, s rájönnek arra, hogy Magyarországon élni jó. Egyébként a régi korokban is visszajöttek. A reneszánsz korában, a felvilágosodás korában. Meg amúgy is, ez is a népmese része…


Még több az e heti Nők Lapjáról:

D. Tóth Kriszta: Kőbe vésett gyönyörűségek »
Tésztasaláták »
Gubás Gabi: Baleset után boldogság »
Petesejtet vegyenek! »
Carla Brunitól Kabajeváig »
Szászország százszorszép tájain »

 

Exit mobile version