Azóta megjártam Drezdát és környékét, s most arra gondolok, vajon mit szólna a nemrég elhunyt kiváló író, ha történetesen ma „ütközne össze” a derék taxisofőrrel egy huszonegyedik századi szívélyes városnézés ürügyén. Nagyot nézne, annyi bizonyos!
Újjáépítés
| Nemzetközi összefogással épült újjá a Frauenkirche |
Hol kezdenék a sétát? Nyilván a Freuenkirchénél. Ez Drezda, a porig bombázott és alázott Elba-parti város újjászületésének szimbóluma, torokszorító, és egyben felemelő, semmihez nem hasonlítható történelmi eszenciája. A templomot, ahogy az egész történelmi belvárost a szövetségi légierő 1945 februárjában földig rombolta; a három hullámban végrehajtott légitámadásnak több tízezer ember esett áldozatul. A szőnyegbombázás után a Freuenkirche vastag, erős falai két napig tartották még a csodás kupolát, de miután a faszerkezet lassan szénné égett, végleg megadta magát a páratlan építészeti remekmű, és hatalmas robajjal összeomlott. A romokat az NDK-s időkben meghagyták, a csonka, fekete falak évtizedeken át háborús mementóként meredeztek az ég felé. A német újraegyesítés után azonban hihetetlen lendületet vett a barokk történelmi belváros újjáépítése, s ennek keretében a Freuenkirchét is, jelentős részben brit magánszemélyek adományaiból – a megbékélés micsoda gesztusa ez! – gyönyörűen újjávarázsolták. A templom előtt folyamatosan hosszú sorok kígyóznak, de a sor gyorsan halad, viszonylag hamar be lehet jutni, s a gigantikus belső terek, valamint a részint múzeumnak, részint szentélynek kialakított alagsori labirintusok szinte magukba szippantják az ámuldozó tömeget.
Erős természetű Ágost
Nagy a nyüzsgés a „nyugatiasan” újjáépített szép tereken, a sétáló utcákon, a Zwinger kertjében és körteraszán, s természetesen bent a kiállítótermekben is, ahol Albrecht Dürer, Hans Holbein, Lucas Cranach, Raffaello és Tiziano várják a látogatókat, hogy csak néhányat említsünk a régi nagy mesterek közül. A szász barokk koronájaként is emlegetik ezt a csodálatos galéria-komplexumot, mely a katolikus templom és az operaház pompás épület-együtteseivel körülölelve lényegében a város szívét alkotja. S amikor felcsendülnek a harangpavilon varázslatos porcelánharangjai, gondolatban máris tovaröppenhetünk Meissenbe, ahol a porcelánremekművek készültek. És nemcsak gondolatban, de a valóságban is érdemes ellátogatnunk a mesés Elba-parti városkába. Túl sokat nem kell utaznunk, ezt Erős Ágost, hajdani szász választófejedelem ab ovo garantálja nekünk, aki tudvalevően harminc kilométeres körzeten belül építette vidéki erődítményeit, kastélyait, s kéjlakait, hogy lehetőség szerint félnapi járó-, pontosabban lovas-földre elérhetők legyenek számára a földi élet azon örömei, melyeket Drezdán kívül (is) szeretetett gyakorolni. Nagytermészetű ember volt ez az Erős Ágost, állítólag több mint háromszáz törvénytelen utódot nemzett, és életének hatvanhárom éve alatt csaknem az összes létező civilizációs betegséget – köszvénytől a hipertónián át a májbajig – sikerült összeszednie. Meissen azonban történetesen nem az érzéki kicsapongásaira emlékezve őrizte meg nevét, hanem a „fehér arany”, vagyis a meisseni porcelán feltalálásának kierőszakolása miatt. Igen, szó szerint kierőszakolt találmány a meisseni fehér arany. Az történt ugyanis, hogy ez az erős akaratú ember fogott két alkimistát, egy bizonyos Böttger, és egy Tschirnhaus nevű vegyészt, bezárta őket egy börtönlaboratóriumba, és megmondta, hogy addig onnan ki nem jönnek, amíg nem csinálnak neki aranyat. Nos, a szorult helyzetbe került tudós embereknek aranyat ugyan nem sikerült kotyvasztaniuk, viszont elővarázsoltak egy barnás-vöröses anyagot, ami aztán továbbfejlesztve a híres-nevezetes meisseni porcelán alapanyaga lett. A receptet államtitokként kezelték, okkal, hiszen a különleges anyagból készült csecsebecsék, szobrocskák, tálak, tányérok, csészék – vagy éppenséggel ahogy a Zwingerben láttuk: harangok – aranyáron vagy talán annál is drágábban cserélnek gazdát.
Megtalálhatók természetesen az ugyancsak harminc kilométeres körzeten belül fekvő moritzburgi vadászkastély tálalóasztalain és pompás barokk termeiben is. Moritzburgba mindenképpen el kell látogatnia annak, aki szászországi kalandozásra szánja rá magát. A csodálatos tóval, buja növényzettel körülevett hatalmas vadászkastély egyebek között a világ legnagyobb agancs-gyűjteményével büszkélkedhet, de közvetlen szomszédságában diszkréten megbújik egy kis rózsaszínű szerelmi fészek, a Fácános-kastélyocska, melynek meghitt szobácskái régi idők fülledt fejedelmi éjszakáinak részleteiről regélnek.
Szászország az elmúlt közel két évtizedben kétségkívül újjászületett. A közelmúlt árnyai itt-ott felsejlenek még; megbújnak a tétova, olykor riadt tekintetekben, a városszéli panzió falrepedéseiben, hatvanas évekbeli kagylófoteljeiben, bagóbűzös nejlonfüggönyeiben. De a felújított templomok, katedrálisok már megnyitották kapuikat, a sok évszázados műkincsek teljes fényükben pompáznak, az utak és sztrádák kifogástalanok, (és nincs autópályadíj!), a parkok, a közterek tiszták, gondozottak és az üzletek polcain a – már nem „kelet”, hanem „csak”: német – honpolgár huszonöt féle sör között válogathat. És, amihez kedve támad, azt gond nélkül meg is tudja vásárolni! Vonnegut taxisofőrje, ha él még, öreg napjaira jól érezheti magát.
Még több az e heti Nők Lapjáról: • D. Tóth Kriszta: Kőbe vésett gyönyörűségek » |