– Hogyan mutatná be nekünk Barack Obamát?
– Negyvenhat éves félvér férfi, akinek a nagyapja még Kenyában élt: szakács volt, és a brit gyarmatosítókra főzött. Éveken át gyűjtögetett, hogy elég pénze legyen taníttatni a fiát, akit aztán elküldött Amerikába, hogy valóra váltsa az álmait. Barack édesapja a hawaii egyetemen tanult közgazdaságtant – itt ismerte meg későbbi feleségét, egy Kansas állambeli fehér lányt. Néhány évvel később a szülők elváltak, és a kétéves Barack – édesanyját, valamint újdonsült nevelőapját követve – Indonéziába költözött. A hetvenes években tért vissza Hawaii szigetére, ahol a nagymamája folytatta a nevelését. Problémás kamasz volt, még a marihuánát is kipróbálta, de végül az idős asszony megszelídítette. Érettségi után előbb a Columbia egyetemet, majd a Harvard jogi karát is elvégezte. A Harvardon ő lett az első fekete bőrű vezetője a Harvard Law Review nevű híres szaklapnak. A diplomák megszerzése után Chicagóban telepedett le, ahol jogászként dolgozott, valamint tanított a helyi egyetemen. 2004-ben aztán megválasztották szenátornak.
– Ön hogy csatlakozott az Obama-kampányhoz?
– A szenátort három éve láttam először, amikor csodálatos beszédet mondott a demokrata párt nagygyűlésén. Bár a beszéd eredeti célja az volt, hogy minél több hívet toborozzon John Kerrynek, a párt akkori elnökjelöltjének, Obama egyéniségére felfigyelt az egész ország. Őszinte volt, megható, érzelmekkel teli, lelkesítő, mint a friss szellő egy tikkasztó nyári napon… Ez az ember, aki aznap szinte a semmiből került a színpadra, képes volt felrázni az egész generációmat! Éreztette velünk, hogy képesek vagyunk változtatni ezen az országon, és ha megtesszük, ismét büszkék leszünk arra, hogy amerikaiak vagyunk. A beszéd után elrohantam a könyvtárba, hogy mindent megtudjak erről a különös idegenről. Találtam egy könyvet, amelyet még korábban írt (Édesapám álmai – a szerk.), és kikölcsönöztem. Mire befejeztem, elhatároztam, ha ez a férfi valaha elindul az elnökválasztáson, jelentkezem hozzá önkéntesnek.
– Ezt később meg is tette…
– Igazából még hivatalosan be sem jelentette az indulását, amikor már dolgoztam neki. Először az interneten csatlakoztam az Obama-pártiak táborához. Sokan és sokat beszélgettünk, vitatkoztunk akkoriban a világhálón. Aztán, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szenátor elindul az előválasztásokon, már személyesen is találkoztunk a többiekkel.
– Mit jelent az, hogy előválasztás?
– Amerikában két nagy párt van: a demokrata és a republikánus. Egy elnökválasztáson bárki indulhat, de igazából csak ennek a két pártnak van esélye a győzelemre. Az elnökválasztások évében éppen ezért mind a demokraták, mind a republikánusok tartanak egy-egy előválasztást, amely során kiválasztják, hogy melyik politikusuk induljon az elnökségért a színeikben. Idén ez a harc dőlt el Hillary Clinton és Obama között, az én jelöltem javára.
– Nagy harc volt?
– Hatalmas! Van egy olyan érzésem, hogy az őszi választáson nem fogunk annyit veszekedni a republikánusokkal, mint amennyit egymással veszekedtünk…
– Önnek mi nem volt rokonszenves Hillaryben?
– Túl kemény volt az ízlésemnek: például sosem ellenezte a kínzásokat a hadseregben. Emellett nagyvállalatok és lobbisták pénzéből kampányolt. Ezzel szemben az én jelöltem kizárólag a közemberek adományait használta fel a kampányában!
| A Lora címszerepében vak lányt alakít (partnere Nagy Péter) |
– Hogyan kampányolt az önök maroknyi csapata?
– Amikor már sejteni lehetett, hogy Obama indul a választáson, összeszámoltam, mennyi pénzem van, meddig tudok munka nélkül meglenni, majd jelentkeztem önkéntesnek. Akkoriban egy maroknyi emberen kívül még senki sem gondolta, hogy egy olyan „zöldfülű politikusnak”, aki csupán három éve tagja a szenátusnak, esélye lenne bármire is… Mi persze lelkesedtünk. Emlékszem, az első gyűlést Los Angeles koreai negyedében, egy templomban tartottuk. Képzeljen el egy termet, ahol egyszerre jelen vannak feketék, fehérek, koreaiak, spanyol-amerikaiak, melegek, heterók, fiatalok és öregek, és mindezt azért, mert évek óta először hinni tudnak egy szebb jövőben. Miközben a társaság elkezdett ismerkedni, kijött közénk a szenátor egyik bizalmasa, és bejelentette, hogy a kedvenc szenátorunk elindul a választásokon. Arra kért minket, gondolkozzunk, hogyan tovább, hiszen jelenleg mi százötvenen vagyunk a teljes kaliforniai kampány…
Már aznap összeismerkedtem három emberrel, akik ugyanazon a környéken laktak, mint én, így egyértelmű volt, hogy hatékonyabban toborozhatnánk embereket, ha egyesítenénk erőinket. A csapatban volt egy idős afroamerikai iskolaigazgató asszony, egy koreai-amerikai ügyvédnő, egy félig mexikói, félig fehér tanárnő, és én, akinek ír, olasz és mexikói vér is csörgedezik az ereiben. Obamawoodnak neveztük el a kis csapatunkat, a lakóhelyünk után, majd szinte azonnal belevetettük magunkat a kampánymunkába. Gyűléseket, találkozókat szerveztünk, adománytoborzó akciókat indítottunk. Nagyon jól működtünk együtt, hiszen mindenkinek megvolt a maga erőssége: az igazgatónő volt a stratégánk, a tanítónő ragyogóan szervezett, az ügyvédnő dolgozta ki az érveinket, én pedig az egész történet arca és hangja voltam. Ma már több mint ezer önkéntesünk van, és a választókerületünket sikerült megnyernünk Obamának!
– Hogyhogy most itt forgat Magyarországon, és nem a kampányban dolgozik?
– Elfogyott a pénzem. Ami persze nem baj, így működik az élet. Azért a szabadidőmben most is próbálok segíteni.
– Mennyire jellemző Amerikában az önkéntesség? Én nem tudom elképzelni, hogy egy magyar politikus miatt feléljem a tartalékaimat…
– Amerikában az emberek nagyon keveset kapnak az államtól, így megszoktuk, hogy sokszor segítenünk kell egymásnak – legyen az anyagi segítség, vagy egy szelet a szabadidőnkből. Én is egész életemben kissé közönyösen tekintettem a politikára: nem hittem, hogy bármin változtathatnék az országomban. Azonban mióta látom, hogy ez a szenátor, akiben senki sem hitt, pusztán azzal, hogy fellelkesítette a hozzám hasonló, egyszerű embereket, legyőzte a biztos befutó Hillary Clintont, és novemberben akár elnökké is válhat, helyreállt a bizalmam a demokráciában. Ez pedig csodálatos érzés!
| A Valami Amerika 2. december 18-án kerül a mozikba |
– Mit kell tudnunk Obama őszi ellenfeléről, a republikánus John McCainről?
– A republikánus szenátor már elég idős, hetvenkét éves. Igazi amerikai háborús hős. Az édesapja is szenátor volt, de ő ezt sosem használta ki: például a vietnami háború idején fogságba esett, és többször megkínozták. Amikor az édesapja – kapcsolatai révén – elintézte, hogy elengedjék, ő nem volt hajlandó hátrahagyni a bajtársait. Csak hat év után tért haza… Nagyon sokan tisztelik Amerikában emiatt. Én is.
– Nagy küzdelem várható?
– Szerintem igen. De hiszem, hogy az én jelöltem győz! Legutóbb egy adománygyűjtő vacsorán találkoztam vele, ahol jófajta soul (magyar fordításban lélek – a szerk.) zenét játszott a zenekar. Egy idő után azt vettük, észre, hogy a jelöltünk eltűnt. Keresni kezdtük, majd én vettem észre, hogy a színpad mögött táncol és énekel. Ráadásul jól! Emlékszem, arra gondoltam, mennyire jó lesz, ha végre olyan elnökünk lesz, akinek van lelke. Hiszen mi is megérdemelnénk Valami Amerikát…
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• D. Tóth Kriszta: Gyászból arany » |