Igazi férfiak igazi női szerepben

Tarján Frigyes Olaszországban élt, és várandós feleségével szülésfelkészítő tanfolyamokra jártak bábától bábáig, amikor megfogalmazódott benne a gondolat: vajon milyen lehet nem apaként, hanem dúlaként jelen lenni egy szülésnél?

„Nemcsak a nőnek, a férjnek is segítek”

– Izgalmas, rejtelmes. Felemelő. És nehéz. Legalábbis az első szülés, amit dúlaként kísértem, miután elvégeztem itthon a dúlaképző tanfolyamot, nekem nehéz volt – meséli. Folyamatosan figyeltem magam kívülről, hogy ne lépjem át azt a határvonalat, amit szabtam magamnak. Nem akartam túl sok lenni, nem akartam a férj szerepét átvenni. Éreztem az apa részéről egyfajta féltékenységet vagy irigységet, hogy én jobban tudok segíteni, mint ő. De éreztem a szülő nő igényeit is: fogjam meg a kezét, hozzak vizet, masszírozzam a derekát. Az én feladatom a konkrét dolgokon túl talán az, hogy az apának megmutassam, hogy lehet a férfienergiával a nőt és a szülést megtámogatni. Nem minden leendő apa érzi az adott pillanatban, mivel tud segíteni. A nőnek viszont legtöbbször szüksége van olyan energiára és erőre, amit csak ő tud nyújtani.

Mikor ezen élmények hatására főiskolai kereteken belül bábaképző tanfolyamra jártam, három-négyszáz óra gyakorlaton vettem részt kórházi szüléseknél. Egy pedagógusasszony szülése mély nyomott hagyott bennem. Azért is, mert a párját nagyon jól sikerült terelgetni ezen az úton, példát tudtam mutatni neki. Egy idő után ráérzett, és átvette a pillanat diktálta feladatokat. Együttműködtünk – együtt működtünk. Nem beszélgettünk sem a szülés előtt, sem alatta, sem utána. Mégis, amikor az anyával másnap összefutottam a folyosón, egymás nyakába borultunk és sírtunk, mint két kölyök. A szülészorvos pedig azt mondta nekem másnap: „Frigyes, én már csak magával szeretnék szülésnél lenni!” A szülő nő számára nem releváns kérdés, hogy férfi vagyok. A szülés alatt – bármily furcsán hangzik – a vajúdó nő semleges nemű számomra. Bármennyire rá figyelek, figyelünk, ő csak „közvetítő” – a szülés kísérése, a baba megszületése mindannyiunk célja. Segítő vagyok, aki mellesleg férfi. Úgy tapasztaltam, hogy bizonyos esetekben ez kifejezetten pozitívum: ha mondjuk a férj teszetosza, de a nőnek szüksége van egy biztos erőre. Ritka, hogy egy nő kifejezetten férfi dúlát kérjen maga mellé, de ha igen, akkor annak oka van.

Néha visszaküldik a fakanál mellé

– Az nem lehet normális! – vágta rá egy focirajongó, amikor megkérdeztük tőle, kicsit ugratva őt, szerinte van-e női futballbíró, aki férfimeccsen is fúj.

Természetesen van, méghozzá nagyon is „normális”, sőt, szép, törékeny és nőies, egyúttal igazi profi. Gaál Gyöngyi, amikor 13 éve jelentkezett a futballbírókat képező tanfolyamra a megyei labdarúgó szövetségnél, egyedül volt nő az évfolyamán, nem csak a megyében, az egész Dunántúlon. Apai örökség volt a pályaválasztás, akárcsak az öccsénél.

– Az édesapám féltett ettől a pályától. Azt gondolta, rosszul bírom majd a nézők és a játékosok beszólásait. De elég jól bírom. Igazán fenyegetően sosem lépnek föl, inkább csak elküldenek a fakanálhoz, meg tojást festeni húsvétkor. A játékosok esetében mindkét véglettel találkoztam már, ha nem is gyakran. Van, aki kávézni hív, mert azt hiszi, akkor minden el van intézve, más esetleg ingerülten odaveti: „nekem egy nő ne dirigáljon!“.

Az évfolyamon addig tartott a csodálkozás, amíg azt nem látták, hogy mindenre képes vagyok, amire a fiúk: lefutom az előírt távokat, észreveszem a szabálytalanságokat, uralom a nézeteltéréseket. Ráadásul gond nélkül beugrok két játékos közé, ha forró a helyzet, ami egyébként nem éppen szakmai ajánlás. Volt olyan is, hogy tévedtem, belefújtam egy előnyszabályba. Tartottam magam az ítéletemhez, muszáj, különben káosz áll be, és lesöpörnek, de egy odaszólásban elismertem, hogy tévedtem. „Semmi gond!” – intett az érintett játékos, és ment tovább a meccs.

Gaál Gyöngyi idehaza általában férfimérkőzéseket vezet, a nemzetközi színtéren viszont nőieket. Eddig mindössze egy svájci bírónőnek adatott meg, hogy UEFA kupában vezethessen férfi futballmeccset, mondja, szép álom lenne, ha sikerülne neki is. A foci erős érzelmeket mozgat meg, ezért nagy felelősség meccset vezetni. Az, hogy valamiféle női daccal álljon hozzá, hogy „majd én megmutatom a férfiaknak, ki az úr a pályán“, elő nem fordulhat.

– Nagy hiba volna, ha az elégtétel vezérelne, és nem a szakmai alázat: az, hogy jól akarom csinálni. A sikert például abban mérem, hogy most a 20 éves utánpótlás válogatottak világbajnokságára kértek fel meccset vezetni.

Gyöngyi civilben felsővezető egy multinacionális vállalatnál. A gyepen szerzett játékvezetői tapasztalat ott is sokat számít: kitartó és konfliktustűrő a munkában is. Mindössze egy hely van, ahol nem mindig az ő szájában van a síp: otthon. A párja ugyanis szintén játékvezető egy másik sportágban.

A takarítás a hivatása

– Mint annyi minden az életben, az én hivatásom története is a szűkös anyagiakkal kezdődött – meséli nevetve Szlávik Gyula takarító. – A nyíregyházi tanárképző főiskola történelem-népművelés szakán végeztem, de a tanárokat már akkor sem fizették jól. Rá kellett jönnöm: ahhoz, hogy megvalósítsam a céljaimat, például utazhassak, a tanítás után plusz munkát kell vállalnom. Viszonylag hamar rájöttem: ha munkaidő után, illetve hajnalban eljárok néhány kocsmába takarítani, jó kis jövedelem-kiegészítésre tehetek szert. Az viszont már engem is meglepett, hogy egy idő után a tanítással keresett pénz jóval kevesebb volt annál, amit a takarítással összehoztam. Egyre több extra munkát vállaltam, így egy idő után természetesnek tűnt, hogy előbb-utóbb hivatást fogok váltani… Lassan feladtam az iskolai munkát. Egyedül a nyári táboroztatásokban vettem részt továbbra is, hiszen nagyon hiányoztak a gyerekek.

A baráti társaságom értelmiségiekből áll, és elég nagy az ismeretségi köröm. Egyszer az egyikük megkérdezte, nem takarítanám-e a lakását. Miért ne? – gondoltam, sokkal jobb környezet lehet, mint a kocsmák. Az ismerősöm teljesen el volt ragadtatva a munkámtól, és beajánlott egy barátjának… Ettől kezdve egymásnak adtak a megbízóim. Tudja, ez bizalmi munka, és éppen ezért, ha az üzlet beindul, akkor már nem kell aggódnia a tisztességes embernek.

Tudom, hogy a takarítást női munkának tekintik, de ez engem sosem zavart. 10-12 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem, időnként viccelődtek velem a barátaim, de ezek csak kedves ugratások voltak, ráadásul hamar abba is maradtak. A családom is büszke rám, különösen a lányom. Egyébként úgy gondolom, férfi mivoltom még előnyt is jelent ebben a szakmában: a megbízóim szerint például alaposabban végzem a munkámat, mint a nők. Ráadásul, miközben takarítok, folyamatosan keresem a megoldandó problémákat, végiggondolom, mi lehet fontos a megbízómnak. Ha például valahol gyönyörű a panoráma, akkor kétszer is megpucolom az ablakokat. Precíz vagyok, és megbízható. Néhány kolléganőm időnként kénytelen lemondani egy-egy munkát, mert mondjuk megbetegedett a gyermeke. Engem, férfiként, ilyen veszély nem fenyeget.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyon szeretek takarítani. Ez a hivatásom. Otthon is szívesen csinálom. A feleségem egy kiadónál médiamenedzser. Értelmiségi, ugyanúgy, ahogyan az összes barátom.

Hogy ki takarít? Általában együtt szoktunk. Na jó, én néha egy kicsit többet…

„Szeretet vesz körül”

– 2003 óta dolgozom óvodapedagógusként – meséli Simon István, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkatársa. – Korábban másféle munkát végeztem, de szerettem volna a végzettségemnek megfelelően gyerekekkel foglakozni. Bevallom, először megijedtem, amikor idekerültem. Megdöbbentő volt látni az autistákat, és azokat a csöppségeket, akik valamilyen súlyos rendellenességgel jöttek a világra. A „jóléti szocializmusban” az ember nem szokhatott hozzá, hogy ilyen gyerekek is élnek közöttünk. Pedig élnek! Először nem is tudtam, hogyan fogok ehhez a helyzethez alkalmazkodni. Végül a kíváncsiság lendített tovább, és ma már azt gondolom, annyi szeretet vesz körül, amennyivel kevés ember büszkélkedhet.

Pedig nem azért lettem óvodapedagógus, mert elkötelezett voltam. A szerelem vitt el Szarvasra, az akkori barátnőm után mentem. Valójában mindig is írni szerettem volna, de a nagy mű – úgy tűnik – még várat magára. Szarvason 120 diák közül négyen voltunk fiúk, és mondhatom, mindenki minket irigyelt. Különösen a mezőgazdasági főiskolások, ahol fordított volt az arány. A diploma megszerzése után fontolgattuk néhányan, hogy alapítunk egy óvodát, de ez az álom végül nem vált valóra. A Korai Fejlesztőbe viszont kifejezetten várták férfiak jelentkezését, hiszen ezeket a gyerekeket fizikailag is bírni, emelgetni kell. A főiskolán szerzett tudás, egy-két alapvetésen kívül, itt alig-alig volt használható, az embernek magának kellett kitalálnia, mit és hogyan csinál. És az a tapasztalat, hogy akiben nincs meg az az ösztönös képesség, az a fajta megérzés, ami ehhez a munkához kell, kihullik. Mert ezt a hivatást csak a gyakorlatban lehet elsajátítani. Én például azt találtam ki, hogy mesebábórákat tartok a kicsiknek, és a terveim között szerepel, hogy zenepedagógus leszek. Sokan úgy gondolják, normális férfi ilyet nem csinál, de én boldog vagyok a gyerekek között. Ők ritkábban jelzik vissza a szeretetüket, de ha mégis, egy mosolyuk is elvarázsol. Nem egyszerűen pedagógusok vagyunk közöttük, hanem családtagok. A szülők megosztják velünk a gondjaikat. Jó átélni, hogy igazi, baráti beszélgetések részesei lehetünk, és jó érezni, hogy ez a csapat elhivatott emberekből áll. Érdekes, hogy inkább a nők furcsállják a munkámat. Eleinte. Aztán mindig kiderül, valójában elolvadnak tőle…

Helyt állni ott, ahol egy nő szava nem sokat nyom a latban

Biológusi végzettségével el sem tudta képzelni, hogy a négy fal közé zárva dolgozzon. Az Őrség pedig – bár Sümeg a szűkebb pátriája – régi szerelme volt a 32 éves Gruber Ágnesnek. Úgyhogy nem sokkal az Őrségi Nemzeti Park 2002-es megalakulása után elküldte az önéletrajzát, és várt. Érdemes volt: 90 jelölt közül bekerült a fölvett szerencsés háromba. Egyedüli nőként.

Feladata a természetmegőrző, élővilág-védelmi munka mellett az őrszolgálat is. Tizenegyezer hektár a „birodalma”, azon belül kell óvnia a természetet. Az elsajátítandó készségek közé tartozik – a szakmai felkészültség mellett – többek között a határozottság, a meggyőzőképesség, a fegyverrel való bánás. Ágnes lőgyakorlaton semmiben sem marad el a „fiúktól”, határozott fellépését jó párszor megtapasztalhatták már az őrségi gazdák, akiknek ősei századokon át abban szocializálódtak, hogy a nő szava nem sokat nyom a latban.

– Nehezen fogadták el, hogy ezen a területen, amelynek jellegzetessége, hogy hatvanegy százalékban összefüggő erdőkből áll, én a természetvédelem nevében bele akarok szólni abba, kivághatják-e a fákat, vagy, hogy a saját rétjükön mikor, merre kaszálhatnak, netán, szedhetnek-e védett tőzikét a saját erdejükben. A fakivágásokkal, idő előtti kaszálásokkal ugyanis tönkretehetik a védett madarak fészkelő-, vagy egy fokozottan veszélyeztetett lepkefaj élőhelyeit.

Elismeri, vannak néha melegebb helyzetek, amikor bizony éles hangon folyik a vita, netán egy-két fenyegetés is elhangzik, ezzel együtt, ez még a legbékésebb nemzeti parkok közé tartozik.

Ágnes – mint a legtöbb természetvédő – eredetileg madarász volt. Azt mondja, akkor érzi a munkáját sikeresnek, amikor látja, hogy a védett fészkek rendben vannak, a fiókák szépen cseperednek. Saját körzete minden fáját ismeri, meg is mutatja a kedvencét: két vékony, egymáshoz közeli fa annyira összehajolt, hogy eggyé is vált, közös lombban, örök szerelemben egyesült.

Ágnesnek „megátalkodott” természetszeretetét családon belül is el kellett fogadtatnia: párja vadőr, szenvedélyes vadász, aki örülne, ha a vadlesre Ágnes néha vele tartana. Csakhogy Ágnes számára elképzelhetetlen, hogy egy kilőtt őzet lásson. Amúgy minden egyéb tekintetben teljes a harmónia köztük, kis gazdaságukban lovakat, birkákat tartanak Ágnes álma egy tanya, ahol nem zavarják az állattartással a szomszédokat, és ahol boldogan és szabadon élhetnek a születendő gyermekeikkel. Akiket majd a természet védelmére és szeretetére nevelhet.

Hármasban a lányokkal

Nem mindig alakul úgy az életünk, ahogyan szeretnénk, olykor még arra is rákényszerít, hogy, mint valami androgün teremtmény, kétneműek legyünk, legalábbis szülőként – apa és anya egy személyben. Rengeteg a gyermekét egyedül nevelő nő, akiktől meg sem kérdezzük, miként győzik. Ám, ha ezt a sorsot férfira szabja az élet, elcsodálkozunk: nahát, tényleg lehet ezt egyedül bírni? Tóth Lajos számára ez egy pillanatig sem volt kérdés, amikor 11 évvel ezelőtt magára maradt a két kislányával. Bírni kell!

– Niki hatéves volt, Melinda 12, amikor a feleségem elköltözött. Nikit magával vitte, úgy, hogy majdnem két évig alig láttuk, nem működött a kapcsolattartás. Aztán perben kezdeményeztem, hogy nálam helyezzék el őt is, és sikerült, nekem ítélte a bíróság. Azóta hármasban élünk.

Volt néhány nagyon nehéz évünk. Melinda kamaszodásával szinte egybeesett a válás traumája. Megértettem, azt is, hogy bezárkózott, hogy nem tudja velem megosztani a fájdalmát. Dacos, túl korán önálló, titkolózó kamaszlány lett. Amikor magunkra maradtunk, inkább ez okozott nekem fejtörést, nem annyira az, hogyan fogom őket ellátni. Az volt a könnyebb. Az anyukámtól jó néhány dolgot megtanultam még otthon: tudtam főzni, varrni – a nadrágfelvarrás sem okozott gondot. Nikivel közösen vágtuk méretre és szegtük be a függönyöket. Mivel sokat kellett dolgoznom, a nővérem és az édesanyám is besegített időnként. Aztán lett egy barátnőm, most már hét éve, aki délutánonként segített Nikinek a tanulásban. Nagyon könnyen elfogadták őt a lányok. Hétközben keveset, de hétvégén mindig találkozunk. A mai napig úgy van, hogy az egyik napot általában vele töltöm, a másikat Nikivel. Melinda 23 éves, már a saját útját járja, bár formálisan még velünk lakik.

A háztartási teendők ellátásában sokat segítettek a lányok. A szobájukba be sem mentem, azt maguknak kellett rendben tartaniuk. A mosás általában úgy ment, hogy Melinda bekészítette a ruhát, Niki kiteregetett. Főzni többnyire én szoktam. Nem túl nagy a repertoár, de van néhány étel, ami bevált, azokat váltogatom. Melinda pedig szívesen süt, ha olyan kedve van.

Bár én eléggé kibeszélős típus vagyok, ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, nem sikerült igazán közel kerülnöm a lányokhoz. Sokszor elnézem az anyukákat a fiaikkal, és úgy látom, szorosabb köztük a kapcsolat, mint nekem a lányokkal. Én nem fogtam a kezüket, csak amikor átmentünk az úton, utána elengedtem. Rákérdeztem, ha láttam, valami bajuk van, de ha nem meséltek, nem faggatóztam. Tudom, hogy az igazán bizalmas ügyeiket nem velem beszélik meg, hanem egymással. Ennek viszont nagyon örülök, hogy ők ennyire fontosak egymásnak.

Biztos, hogy egy jó anyát nem tudtam pótolni, kevesebbet kaptak tőlem, mintha teljes családban éltünk volna. De annál a feszültségnél, ami az anyjuk elköltözése előtt volt, sokkal jobb ez. Gondoskodtam róluk, odafigyeltem rájuk, és nyugalomban, szeretetben nőttek föl.