Döglött Cápák

Leginkább talán a „Lagzi Lajcsi-szindróma” miatt. Arra gondolok, mikor a kereskedelmi televízió először felismeri, hogy az operaközvetítés Magyarországon nem rentábilis műfaj (most ne ragadjunk le annál, hogy például Ausztriában nagyon is az: az ORF kettes csatornája egy-egy előadást élőben is közvetít). Aztán rájön, hogy az élő koncert mint műfaj eleve túl macerás a tévében. Aztán túl „értékes” dolgokat sem kéne odarakni, az megosztó, arra nem jön a tömeg – és végül ott izzad a képernyőn egy kövér vőfély pudingszínű kabátban, amint felkonferálja az Irigy Hónaljmirigyet meg Solymos Tónit. Millió fölött a nézettség, siker.

A muníció azonban gyorsan fogy. A szomszéd csatorna is beindítja a Koóstolót, Zámbó Jimmy is saját műsort kap, és apróléknak ott krahácsol Fásy Ádám is az ATV-n – a műfaj kifullad, egyre ismeretlenebb presszózenészek tátognak a színpadon, egyre fásultabb nyugdíjasok tapsolnak a „sztárvendégeknek”. Egy idő után azonban már nem lehet még alább adni: ekkor a nagy csatornák műsoráról lekerül a mulatozás, a dáridóból házibuli lesz, nagykoncertből délutáni fellépés a falunapon, bezár a bazár.

A vetélkedők is mostanság dobják be a törölközőt – különösen igaz ez a Cápákra, amely állatorvosi lóként az összes ismert betegséget elkapta, amelyet csak lehetett.

Nem találtak megfelelő műsorvezetőt. Oké, lehet azt mondani, hogy az a koncepció, hogy nincs is műsorvezető, de mivel egy hang folyamatosan szabályt ismertet, kommentál, kekeckedik, és bemondja, hogy jó-e a válasz, valójában VAN műsorvezető, csak nem mutatják meg. Ennek meg így se füle, se farka.

Unalmas, valódi izgalom és konfliktus nélküli játékmenet. Elméletileg az hozott volna lendületet a játékba, hogy a három szereplő vitái során kristályosodik ki a végső megoldás, valamint a végén, a gép által egyenlőtlenül elosztott nyereményről döntenek (kié legyen a legnagyobb, „A” összeg, ki kap „B”-t és „C”-t). Itt azonban csak hiteltelen, betanult manírok sorozatát villantották fel a játékosok: az egyik már a bemutatkozáskor közli, hogy ő csak az „A” összeggel hajlandó megelégedni, és inkább senki ne kapjon semmit, ha nem az övé a legtöbb pénz – majd sorban rossz válaszokat ad. A másik hosszan érvel, hogy miért is az a helyes válasz, amelyre egyébként mindhárman szavaztak – fogy az idő, fogy a pénz, de ő még dumálni akar, ahelyett, hogy megnyomnák a gombot. Nem értem: ha mindhárman, egymástól függetlenül ugyanazt a választ adták, akkor mi végre a rögtönzött szakmai konferencia, mire vár? Nyomja már meg azt a nyomorult gombot!

És el is érkeztünk a harmadik, de talán legnagyobb problémához: ez pedig az „emberanyag”. Nem áll szándékomban megbántani a jelentkezőket, de míg régen Vágó Istvánnál a Mindent vagy semmit!-ben még az egyetemista is szinte hendikepes volt („tehát még nincs diplomája?”), ma már „komoly embernek” ciki egy ilyen műsorban szerepelni. Mónika-show-n edzett embergyűjtők vadásszák a játékosokat (jómagam pár hete futottam bele a Margitszigeten egy kedves hölgybe, aki épp a Cápákba kívánt meginvitálni), és a kérdések nehézségi foka is villámgyorsan alkalmazkodott a lehetőségekhez, átvéve a betelefonálós műsorok színvonalát. Hangszer, hét betű, a vége „ongora” – telefonáljanak most!

Ja, és jut eszembe: mikor volt utoljára olyan vetélkedő magyar tévében, ahol nem „megjelölni” kellett, hanem VÁLASZOLNI, a szó igazi értelmében, és nem csak tippelni? Mikor került utoljára olyan helyzetbe egy (elméletileg) műveltségi vetélkedő játékosa, hogy saját kútfőből, saját szavaival kellett megfogalmaznia a kérdésre adandó választ?

Röviden tehát: a Cápák pusztulása szükségszerű volt: életszerűtlen szabályok mentén, butácska kérdésekről álvitát folytató, érdektelen játékosokkal nem lehet jó műsort csinálni. Már nem működik, hogy „nálunk még kevesebb tudással, még kevésbé művelt emberek még több pénzt nyerhetnek”. Nincs hova lejjebb adni, az ugyanis már nem vetélkedő, hanem kaparós sorsjegy. Ezért fő most a cápaleves.