Mindannyian gyűjtők vagyunk…

A kérdéssel – Gyűjtesz valamit? – a legtöbben így vagyunk. Először azt mondjuk, nem, aztán lassan eszünkbe jut, hogy valójában: igen. De ez ugye nem komoly… Tényleg: mitől lesz a gyűjtés „komoly”? Mikortól lesz szenvedély?

Az újságíró történeteket gyűjt. A nyelvész elszólásokat. A befektető és a műgyűjtő festményeket, csak éppen más okból. A beteg gyermekét ápoló anya eseteket váratlan gyógyulásokról. A színész karaktereket. A gyerek csokitojásba dugott műanyag figurákat, amelyeket a gyártó jó nagy sorozatokban kínál, hogy jó sokat kelljen megvenni, mire mind a negyvenkét miniszörny ott sorakozik a polcon.

Mielőtt a témában nemrég megjelent igényes könyv egyik szerzőjét kezdtük volna faggatni, magunkba néztünk. Egyikünk kicsit gyűjtő, a másikunk nagyon nem az. Aztán eszünkbe jutott az a svéd gyerekvers, ahol a srác elkezd bélyeget gyűjteni, majd amikor valakitől, aki nyilván jót akart, kap két kilót, abbahagyja. Mert nem a bélyegek a fontosak neki, hanem a gyűjtés. Az izgalom, a keresés, a témába való elmélyülés, a tanulás, a rendezgetés, a csere.

„Megcsinálni a lehetetlent”

Minden gyűjtemény a megtestesült szenvedély, hit kell hozzá, kitartás, erő, és szeretet. Benne megszületik valami addig megfoghatatlan. Néha évek munkája van benne, átalvatlan éjszakák, könnyek és aztán valami isteni szikra, amely átsegít a megpróbáltatásokon. Így hitt Gyűjtőszenvedély című könyvének létrejöttében Szeleczky Ildikó és Gulyás Judit is. Ők a gyűjtőket gyűjtötték, és különös emberekhez jutottak. Csíkszentmihályi Róbert szobrászhoz, aki mesterjegyes téglákat és fajátékokat is gyűjt, vagy Győry Eszter képzőművészhez, akinek a számára minden tárgy egyfajta válasz.

És még sokan másokat is meglátogattak, holott egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy ez a szép kiállítású könyv a semmiből egyszer majd tényleg létrejön. De volt valaki, aki hitt benne. És lett fényképész, lett tördelő, lett kiadó, nyomda és szponzor.

Ildikó Ózdon nőtt fel és versenyszerűen sportolt, Székely Éva és Novák Éva mögött járt mindig a listán, innen való a kitartás és a küzdeni tudás képessége. Az édesapjától pedig a gyűjtés szeretete. Azt meséli, hogy a háborúban a családja a legértékesebb, legszebb tárgyait veszítette el, aztán látta az apját, amint megpróbálja újrateremteni az elveszett múltat, és valahogy megörökölte ezt a vágyat. Ez lett az élete! Ezért lett könyvtáros is, hiszen ott is gyűjtögetni, babusgatni, rendszerezni kell. Sokan értékelték ezt a tudását, és talán ennek köszönheti, hogy többször járt ENSZ-nagykövetként kinn Afrikában, Algériában, ahol az volt a feladata, hogy kidolgozza az elmaradott országok információs rendszerét. Közben gyűltek a tárgyak, mert a szépség sohasem kerülte el a figyelmét. Többféle gyűjteménye közül az egyik legkedvesebb a kacsagyűjteménye, mert a kacsa különleges lény, tud járni, úszni és repülni is, minden kultúrában jelen van, a keletiek szerint pedig egyenesen szerencsét hoz. Így van kacsája fából és porcelánból, vannak köztük színesek, fehérek és feketék. Egyszerűek és mívesek.

– A gyűjtemény lehet bűnös – mondja -, ha a pénzről szól, ha a gyűjtő magának akarja megtartani. De én mindig örömöt akarok vele szerezni magamnak és másoknak is, mert ezek a tárgyak szépségesek, a gyűjtés maga pedig szórakoztat és kikapcsol, sőt, erőt lehet belőle meríteni. Ezért gyűjtöm az aforizmákat is, olykor megvigasztalom vele magamat, és sokszor másokat is sikerül. Az egyik legkedvesebb közülük Assisi Szent Teréz mondása, elmondom ezt is, hátha épp ez segít most valaki másnak: „Először azt csináld, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges, és hirtelen azon találod magad, hogy megcsináltad a lehetetlent.”

Németh Anikó nem gyönyörködtetni és nem szórakoztatni akar, felhasználó gyűjtőnek nevezi önmagát. Nem is annyira a fűzőket gyűjti, mint inkább a módszereket. Kollekciója nem szent és sérthetetlen, bármelyiket átszabja, szétbontja, felhasználja egy új darab létrejöttéhez. Az újakat pedig nem is keresi, mint inkább hozzá kerülnek.

– Fontos a kezdet, a szocializmus tárgykultúrában szegény világa, amikor sokakkal együtt azért jártam az Ecseri piacra, hogy beszerezzek olyan míves, inspiráló, nem anyagi értelemben értékes darabokat, amelyeket beépíthettem a munkáimba vagy az életembe – mondja a divattervező, designer. 1992-ben Bécsben nagy sikert aratott kollekciójával, amelynek darabjaihoz régi pitykegombokat, klöplicsipkéket, ágytakarókat is használt. – A fűző nekem a női lét mindkét oldalát megjeleníti. A tetszeni vágyást, a megmutatni akarást, és azt az ősi igényt, hogy megváltoztassuk magunkat, a sziluettünket. Egy kicsi tárgyban sok jelentés sűrűsödik össze. Története is van, hiszen minden korban más pozíciót emeltek ki. Technikailag is bonyolult, speciális varrások, díszítések, a csipke, a hímzés, a merevítés, a fűzési lehetőségek – így együtt ez szakmailag is nagy kihívás. Úgyhogy én bizony szétszedtem a darabokat, kivettem a merevítést, meg akartam érteni és tanulni rajta és belőle, amit csak lehet, amit én a saját ruháimmal ki akarok fejezni általa. Nagyon korán kikötöttem magamnak, hogy nem a megszerzés számít, csakis az, hogy a régi darabok képesek legyenek inspirálni. Semmiképpen sem válhatnak gátjává az újak elkészülésének.

Anikó szalonjában a legtöbb ruha, szinte valamennyi, egyszerre fűző is, ezért van, hogy a gyűjtött és a készített darabok itt egyáltalán nem különülnek el. Bőséges szakirodalom áll rendelkezésre, ha például az újságíró arra kíváncsi, mikor jelentek meg a fűzők Európában (13. század), vagy képeken is látni szeretné Jean Paul Gaultier munkáit, aki a nagy tervezők közül elsőként keltett fehérneműs hatást munkáival.

„Mellesleg beszerzünk egy rádiót”

Gyűjtőmunkánk (…) során arra jutottunk, hogy több a férfi gyűjtő, mint a női. Erről bővebben olvashatnak szakértőnktől, mi viszont illusztráljuk az alapigazságot. És egyúttal eloszlatjuk a tévhitet, hogy inkább az idősekre jellemző az össze-összeszedegetés.

Lányi Szabolcs ugyanis mindössze huszonkilenc éves, Isaszegen él, villamosmérnök egy multicégnél. És 110 darab gyönyörű régi rádió tulajdonosa. Az öreg darabok olyan szépek, hogy fotós kolléganőnk, Bea fel is teszi a kérdést: nem lenne-e elég neki 108…? (Sajnos, nem.)

A rádiógyűjtők leveleznek egymással, eljárnak börzékre, megalakították a Nosztalgia Rádió Egyesületet, kisegítik egymást, ha egy-egy darab felújítása kapcsán valakinek gombra vagy más alkatrészre van szüksége. Nem mindenki törekszik rá, hogy a megszerzett darabokat hallgatható (és nézhető) állapotba hozza, de Szabolcs igen.

– Inkább hétvégén van erre időm, főleg télen és ősszel. Olyankor szerelgetek, fényezem, rendbe teszem őket. Tökéletes kikapcsolódás. Olvasok hirdetéseket, nézem az internetet, saját honlapom van, a www.nepradio.uw.hu, erre jár a szemem és a fülem – feleli, amikor azt kérdezzük, mennyi időt szán a hobbijára. – Régen lomtalanításkor is lehetett egy-egy darabot szerezni, ma már nemigen. Az elsőt is így találtam, akkor még Gödöllőn, a lakótelepen laktunk. Szeretem tudni egy darabnak a történetét, hogy kié volt, sokszor azért is adják nekem, mert szeretnék tudni, hová kerül.

Biztosan sok gyűjtő ment végig ezen az úton: először csak jönnek-jönnek a darabok, aztán ahogy az ember egyre többet tud róluk, már válogat, már keres, „szakosodik” – Szabolcs az Orionokra -, becsapni sem lehet többé. Néha úgy érzi, mindent megadna egy keresett példányért, máskor szerencséje van. A hatalmas zeneszekrény például sokkal többet ér, mint amennyit kért érte a régi tulajdonosa…

– A szüleim eleinte örültek, hiszen szép tárgyakról van szó, de már a századiknál… És a feleségem is gyanút fog, ha megkérdezem tőle, nincs-e kedve hétvégén kirándulni, mondjuk, Nagykanizsára. Sejti, hogy mellesleg beszerzünk egy újabb rádiót. Nem mondanám szenvedélynek, de a filmekben is felfigyelek a rádiókra, a lakáskultúra magazinban, vagy legutóbb egy főzős műsorban. Erre jár a szemem.

A gyűjteményekben mindig önmagunkat is keressük. Azt, ami a miénk, ami személyesen hozzánk tartozik. Az irodalomban, a képzőművészetben, a zenében. Talán ennek példázására elég megemlíteni Bartók és Kodály kutató- és gyűjtőmunkáját, nekik köszönhetjük, hogy népdalkincsünk nem merült a feledés homályába. De önmagunkat is keressük benne mindig, egyénileg és kollektíven is.

A gyűjtés megerősíti az embert

Ugyan ki mondhatja el magáról, hogy tökéletes az élete, hogy soha nem kell szomorkodnia semmi miatt? Nem ez különböztet meg minket egymástól. Csak míg az egyik emberben szorongássá, depresszióvá, betegséggé alakul a hiány, addig a másik építkezni kezd belőle és mondjuk, gyűjtőmunkába fog.

– A gyűjtés kreatív, értékteremtő tevékenység – mondja Dr. Haraszti László, pszichiáter. – Alkalmas arra, hogy személyiségproblémákat kiegyensúlyozzon, eltakarjon vagy fejlesszen. Az ént erősíti és támogatja. Nem véletlen, hogy már a gyerekek is gyűjtenek. (Ezt használják ki reklámfogásaikban a nagy cégek.) Számukra ugyanis a tárgyak a biztonságot, a stabilitást jelentik. Leginkább azokhoz a tárgyakhoz vonzódnak, amelyek szimbolizálnak számukra valakit vagy valamit, azt a helyzetet, amelyben jól érezték magukat. Ezért lehet – szakkifejezéssel élve: az átmeneti tárgy – egy mackó, egy darab rongy számukra annyira fontos. Valami hasonló történik a felnőttekkel is, amikor gyűjteni kezdenek. A tárgyak ugyanis visszahívják az emlékeket, azt az illúziót keltik, mintha most is ott lennénk, ahol akkor régen, most is úgy szeretnének minket, ahogy akkor – és ezzel egy kicsit be is csapjuk magunkat. De fontos hangsúlyozni, hogy mindez a túlélést szolgálja, a gyűjtemény mindig élni segít bennünket. Az is előfordulhat, hogy a gyűjtés támogatja az embereket abban, hogy kiváljanak a tömegből, hiszen egy-egy különleges gyűjteménnyel a saját személyiségünket öltöztethetjük fel. Mindez nagyon kreatív, érdekes és értékteremtő munka is egyben, és semmiképpen nem betegség. Amikor viszont valaki csak gyűjtöget és a tárgyakhoz irracionális módon ragaszkodik – az már kóros folyamat. Az különbözteti meg őket a valódi gyűjtőktől, hogy nem rendszerezik a gyűjteményt, csak felhalmozzák azt, néha olyannyira, hogy már a lakásban is csak szűk folyosókon lehet közlekedni.

Érdekes megfigyelni, hogy a gyűjtők többsége férfi. Ennek az áll a hátterében, hogy a nők a gyerekszülésben és nevelésben sokkal inkább le tudják kötni a valódi érzelmek iránti igényüket. Erre a férfiaknak sokkal kevesebb lehetőségük van. Az sem véletlen, hogy a nagy nemzeti gyűjtemények akkor alakultak ki, amikor a nemzettudat megerősödött, amikor a nemzet önmagára ébredt. Magyarországon is ekkor jött létre a Nemzeti Múzeum, a Tudományos Akadémia. Ez is az identitás és az összetartozás-érzés megerősítését szolgálja.

Amikor a gyűjtés új tudást szül

Szűcs Boglárka hivatalból, a National Geographic Channel megbízásából kezdett gyűjtőmunkába és egy kiállítás megszervezésébe. A magyarság őshazájára vonatkozó legújabb tudományos elméleteket akarták a nagyközönség elé tárni. A munkában történész, régész, antropológus és genetikus is részt vett. E tudományterületek művelői gyakorta egymástól függetlenül végzik tevékenységüket. A mostani kiállított anyagban azonban – hála a gyűjtőmunkának – mindez együtt és egyszerre van jelen.

– Egyáltalán nem volt könnyű minden tudományterülethez megtalálni a megfelelő szakembert – meséli Szűcs Boglárka, a kiállítás rendezője. – Mindenképpen ragaszkodtunk ugyanis a tudományossághoz, és ahhoz, hogy több tudományág egyszerre legyen jelen. A munka során azzal kellett szembesülnöm, hogy nagyon sokféle elképzelés van, és igen nehéz eldönteni, mi az, ami tudományosan megalapozott. Azt is érzékelni kellett, hogy a genetikai és az antropológiai kutatások eredményei eddig még nem épültek be történelmi ismereteinkbe. A jelenlegi őshazaelméletek ugyanis főképp a történelem, a régészet és a nyelvészet eredményeire támaszkodnak. A most összegyűjtött anyagban viszont ezeket kiegészítettük az antropológia és a genetika eredményeivel. Nem akartuk eldönteni, melyik igaz és melyik nem, ez a tudósok feladata. Az azonban tény, hogy az antropológusok a magyarság őshazáját máshová helyezik, mint ahogy azt a történelemkönyvekből megismerhettük. Elgondolkodtatóak a genetika eredményei is, amelyek azt igazolták, hogy európai népcsoport vagyunk. A jelenkori magyarság nem mutat genetikai rokonságot a finnugor népekkel, viszont igazolható testvérisége az európai és a közép-európai emberekkel.

És amikor élni segít…

– Hú, de csodaszépek ezek! – pakolja ki közel félmillió darabos gombgyűjteményének töredékét Sinka Istvánné – vagy, ahogy Jászberényben hívják, Gombos Rozi. Magyarázza is rögtön őket, melyik, melyik.

– Ezek itt gyönyörű mázas kerámiagombok, itt meg a gall katonai egyenruhák gombjai, harisnyaszárban kaptam őket egy jó ismerősömtől. Ezek meg osztrák ötvösgombok, és itt vannak a híres a paszománygombok is. A fiatalok azt sem tudják, mik ezek. Pedig ezek a legrégebbi gombjaim, a nevelőszüleim tükrös paplanjáról valóak, valamikor 1920-ból – meséli.

Mert bizony nevelőszülők nevelték Rozikát a háború után. Szabadka környékén született, de a családot kitelepítették, az édesapját pedig egyből a Gulágra vitték. Az édesanyja betegen, hat gyerekkel maradt egyedül. Nem volt mit enni, és ő nevelőszülőkhöz került. Tizennyolc családnál volt egymás után…, de senkinek sem kellett, mert eleven kislány volt.

– Jászberényben laktam egy házaspárnál 1948 karácsonyán – emlékezik -, de nem szerettem „otthon” lenni, mert mindig veszekedett az asszony az urával, kimenekültem az utcára. Ott álltam aznap is, amikor megszólított egy kereskedőember. „Kié vagy te, kislány?”, kérdezte, és azt feleltem, hogy nem vagyok én senkié sem. Este már náluk vacsoráztam. Kitűnő tanuló voltam, fejszámoló, sakkban megvertem mindenkit, de a mostohaanyám nem engedett továbbtanulni. Azt mondta, menjek inkább oda, ahol pénzt kereshetek. Így lettem kereskedőinas. Rövidáru osztályon is dolgoztam, azt gondolhatnánk, innen való a gombszeretet, de az még ennél is régebbi, mert már a mostohaanyám kidobott ruháiról levágtam a gombokat. Olyan szépek voltak! Sajnáltam volna, ha szemétre kerülnek. Nekem egyébként sem volt más játékom akkoriban. Későn mentem férjhez, huszonhat évesen, mert azt gondoltam, hogy arra semmi szükség nincsen, hogy olyan valaki álljon mellettem, aki nem szeret. Két fiam született. Míg kicsik voltak, őket imádtam, nekik szenteltem magam, játszottunk sokat, gombfociztunk meg sakkoztunk. Nem hagytam őket nyerni, hogy tanuljanak. Az egyik fiam levelezősakk-világbajnok lett. De mindenki tudta már akkor is, hogy nekem gombot kell hozni, mert én csak annak örülök, a postás is tudta, hogy csak akkor kap borravalót, ha hoz valamennyit. És házaltam, becsöngettem mindenkihez, nincs-e valami feleslegben. Most is, hogy ha ráérek, kimegyek a teraszra, előveszem a kedvenceimet, számolgatom az újakat. 2600 pici inggomb fér bele egy befőttesüvegbe, és nekem ilyen üvegekkel van tele a spájzom. Tíz éve volt az első kiállításom, utána kezdtek el küldözgetni nekem az emberek gombokat az ország minden tájáról. És én pontosan számon is tartom, hogy mikor, kitől milyen gombot kaptam. 2006-ban megkaptam a Magyar Kultúra Díjat, nyáron pedig Guiness-rekorder lettem.

– Rozi néni, miért ennyire fontos a gomb?

– Mert élni segít – néz rám. – Nekem mindenem a gomb. Ha nem lenne, már nem élnék. Három évvel ezelőtt daganatos lettem. Kemoterápiát kaptam, nem volt bennem erő, életkedv. Talán, ha nincsenek a gombok, én már nem is vagyok – mondja.

Lehet hobbi, lehet életmű. Utóbbi esetben nem mindegy, mi lesz a gyűjtemény sorsa. Karinthy Ferenc például a gondosan és ízléssel válogatott 13-15 ezres könyvtára sorsán borongott élete vége felé Naplójában. Ő is azt szerette volna, mint sokan mások: hogy együtt maradjon a gyűjtemény. A gombgyűjteménynek is ezért szeretne élete végére múzeumot Rozika néni. De így keresnek sokszor gazdát festők alkotásai, kézimunkák, viseletek, ásványok. Keresik azt, aki nemcsak magukat a darabokat, hanem a gondoskodást, a ráfordított időt is képes megbecsülni.