Hal a tortán

Bár a TV2 az utóbbi hónapokban bizonytalanabbul botladozik, mint anno Nagy Feró a műjégpályán, de azt kell ismerni: a Hal a tortán című műsorral sikerült beletrafálniuk. Igaz ez még akkor is, ha a formátum lassan kezd kifáradni, vissza-visszatérnek az egyszer már elhasznált celebek, másodjára-harmadjára egyikük sem olyan érdekes, mint elsőre.

Mitől működik ez az egész?

Leginkább attól, hogy a megrendezett realitykkel szemben itt most valóban voyeurködhet a néző – Szandinak is ugyanazt a krumplit kell megpucolnia, Dopeman is ugyanannyit vacakol a rántással, és Karda Beának is ugyanúgy megsüti a kezét a forró fazék, mint bárki másnak. Az hovatovább senkit nem érdekel, hogy egy-egy „sztárparti” vendégei hogyan tartják el a kisujjukat pezsgőzés közben, az viszont annál inkább, hogy például Bódi Gusztinál olyan kicsi a lapozófájl, hogy még a panírozás három összetevőjének sorrendjét sem képes megjegyezni.

Úgyhogy itt valóban, a szó eredeti értelmében jellemábrázolás történik, hangozzék ez bármilyen furcsán a mai megjátszós, Senorita Szöszivel súlyosbított kereskedelmi televíziózásban. A sztárok nem tudnak elbújni, és bár többen is „csaltak”, azaz mással készíttették el az ételt, akkor is kibújt a szög a zsákból, kiderült, hogy milyen emberek ők, amúgy hétköznap.

Azt például korábban is sejthettük, hogy az állandó fogyókúra és az őrült testedzés, valamint ezzel együtt az esszenciális tápanyagok megvonása súlyos stressznek teszi ki a testet és az elmét egyaránt – de arra egészen a közelmúltig kellett várni, hogy kiderüljön: Rubint Rékát ez a stressz kifejezetten rosszindulatú, savanyú nővé változtatta. Egy-egy fotózáson, bulvárlapoknak adott interjúkban még erőt vehetsz magadon, de ha egy héten keresztül, minden este rajtad a kamera, akkor előbb-utóbb csak felböffen az igazi éned.

Ez a legjobb az egészben: lebuknak a sztárok. Karda Bea baráti viszonya az alkohollal, Fekete Laci narcizmusa, Kozsó pipogyasága ugyanúgy megmutatta magát, mint Zsidró Tamás elnyomhatatlan életöröme, Ganxsta Zolee meglepően szimpatikus lazasága (komolyan mondom, amilyen csúnya, annyira jó fej), vagy épp az a ritka tartás, amellyel Kovács Áron en bloc küldte el a búsba a celebeket, mondván: „Mit akarnak ezek tőlem? Miért kéne a saját házamba hívni őket? Nem vagyunk mi barátok!”

Nem mellesleg pedig ez egy igényesen összerakott műsor. A TV2 váltig állítja, hogy a műsor ötlete tőlük származik, de tekintettel arra, hogy az RTL Klubon és szerte, más országok televízióiban már régóta fut tök hasonló licencműsor, inkább fogalmazzunk úgy, hogy előnyére változtatták meg az eredeti formátumot. Feszesre vágott, átgondolt koncepció mentén haladó, megfelelő zenékkel és visszatérő gegekkel operáló műsor a Hal a tortán, becsületes szakmunka, ritka az ilyen. Két elem azonban még tud dobni rajta: a narrátor és a gasztrokibic.

Az előbbi egy váratlanul jól sikerült megoldás: a kereskedelmi televíziók harsogó, affektáló vagy intimpistáskodó hangjai után sikerült egy tényleg vicces szövegeket mondó, szerethető narrátorra lelni – elborzasztó ellenpélda a Vacsoracsatában a kényszerzubbonyhangú Kerekes József. Sági Szilárd pedig azért főnyeremény, mert Magyarország a tévés szakácsok tekintetében elég gyatrán áll: csak nevek nélkül áttekintve a sort, van olyan, aki rém ügyetlen, van, aki beszélni nem tud, és van olyan bácsi, aki még mindig úgy főz, mint 1982-ben a márkát lobogtató keletnémeteknek. Szilárd meg jól mutat a tévében, szimpatikusan beszél – ideje lenne saját műsort kapnia.

Főleg, hogy a Hal a tortán lassan kifutja magát. Szép volt, jó volt, de a Megasztár példája is mutatja, hogy helyesebb a csúcson abbahagyni, mielőtt önmaga paródiájába fordul az egész. Így volt kerek, és ha időben lezárják, akkor lesz egy szép, közel makulátlan epizódja is a TV2 számára egyébként borzalmas időszaknak.