Kell még pár nyugdíjas, akik örvendeznek, kell maga a főszereplő, aki előadja, hogy miért misszió számára a megállóhely neve mellett pár rendőrviccet is elrecsegni, aztán dobozban az anyag, megint kész a nap.
Ma ugyanezt a rutint a ciciblokk és a beteggyerek-riport hozza. Az előbbi általában arról szól, hogy egy ismeretlen foglalkozású, lufiszájú, félmeztelen szőke hölgyet mutat a kamera (legyen, mondjuk, az Aktívé), akit a műsor elkísért egy fotózásra. Naponta mást kísérnek el. Az aktuális szőke hölgy, akit a szóismétlési fóbiában szenvedő szerkesztő kényszeresen újabb és újabb szinonimákkal jellemez (playmate, nyuszilány, kebelcsoda, modell, szexszimbólum, szőkeség stb.), a fotózáson előtárja szilikonnal bőven pumpált melleit, a tévé előtt pedig kövér izzadságcsepp gördül le a kapuzárási pánik közepén fuldokló célcsoport homlokán.
Ez az, anyukám! Micsoda karosszéria!
Találó metafora, mivel a bulvárműsorok említett része tulajdonképpen a rendszerváltás előtti Füles-képregények borítóján meztelenkedő macák, valamint a hasonlókkal tapétázott autószerelő műhelyek modern megfelelője. Halványan álcázott apropó berántani egypár cicit a harcsabajszos arcba.
Szépen kiépített rutin is van már az általam csak ciciblokknak nevezett műsorrész adagolásához:
• Irmát, a nyuszilányt a múlt hónapban fotózásra kísérte el az Aktív, beszámolónk a reklám után!
• Irma, a playmate a múlt héten újból levetkőzött, hogy megmutassa az új melleit is az XY férfimagazin olvasóinak, beszámolónk a reklám után!
• Irma, a népszerű modell tegnap vetkőzött utoljára, kameránk is ott volt a jeles eseményen, beszámolónk a reklám után!
• Irma ma újra vetkőzik, a szexszimbólum kivételes fotózásán mi is jelen lehettünk, beszámolónk a reklám után!
Ugyanilyen, unalomig ismételt, ámde jóval szomorúbb blokk a beteggyerek-riport. A műfaj legelszántabb képviselője (érthetetlen okból) az ennél jóval fajsúlyosabb, többre hivatott Napló – ma már szinte nincs hét, hogy ne kapnánk vasárnaponta az arcunkba halálosan beteg, súlyos balesetet szenvedett vagy más módon sérült kiskorúakat.
Én pedig nem tudok szabadulni attól a szégyenteljes érzéstől, hogy mindez sokszor csak hatásvadász bolhacirkusz. Sokszor nem találom az apropót, amiért az összeaszott, kopasz fejű, fájdalmas szemű kisfiút a tévében mutogatják. Megértem, ha donorok jelentkezését várják. Megértem, ha így gyűjtenek pénzt valami drága műtétre. Megértem, ha BÁRMI praktikus ok, csak így megoldható probléma áll a háttérben.
De igenis, sokszor azt érzem, és nyilván nem vagyok egyedül, hogy a beteg gyerekről szóló riport egyetlen célja, hogy beteg gyereket mutogassanak a tévében. Igen, sajnos sokkal több beteg kisfiú és kislány van, mint szakállas nő vagy elefántember – de ez nem indok arra, hogy ugyanúgy mutogassuk ezeket a gyerekeket, mint évszázadokkal ezelőtt a vándorcirkuszban a fura szerzeteket.
A ciciblokk és a beteggyerek-riport egyébként ugyanarról szól: a szerkesztői fantáziátlanságról, a felelőtlenségről és a lustaságról. Egyszerűbb a napi adag cicivillantást lefilmezni, egyszerűbb egy szerencsétlen sorsú kisgyerek betegségével részvétkönnyeket kipréselni, mint napról napra új témával előállni. Az persze már egy másik kérdés, hogy mit üzenünk milliónyi nézőnek akár az egyikkel (rakd ki a melled, kislány, jó szakma az!), akár a másikkal (most pedig, kedves nézőink, jó alaposan elmondjuk és a lehető legközelebbről megmutatjuk, miért fog meghalni ez a kisfiú)…
Inkább a sofőr favicceit, ha kérhetném.