Kezdve rögtön a korhatárkarikákkal. Nincs is talán még egy ilyen hasznos, emberbaráti és informatív gyakorlat a tévében: mi, nézők annyira nagyon buták vagyunk, hogy efféle szamárvezető nélkül szörnyű dolgokat kellene megélnünk. Nagyon helyes, hogy az a paca ott virít a képernyő sarkában (és lehetőség szerint fölötte a tévé logója, a másik sarokban egy forgó-villogó promó az új műsorról, amelyben, mondjuk, éneklő műsorvezetők főznek gilisztát a dzsungelben).
Hiszen egyébként mi történne? Képzeljük el, hogy felelős szülők vagyunk, nem ejtettük a gyereket fejre a konyhakőre kétéves korában, nem felejtettük a babakocsit a buszon leszálláskor, egyáltalán, szellemi képességeink, cselekvőképességünk teljes birtokában vagyunk. Van, mondjuk, továbbá egy hat- és egy nyolcéves gyerekünk, akikkel előszeretettel nézünk tévét. Le is ülünk kedden, hajnali egykor a TV2 elé, chips, kóla, vidám tévénézésre készülünk, most adják a Texasi láncfűrészes mészárlás második részét. Jobbomon a hatéves, copfos kislányom már izgatottan mantrázza, amit a tévéújságból olvastam fel neki, hogy itt majd kezeket vágnak le meg szemeket tolnak ki, de jó lesz! Itt közbevág a nyolcéves kisfiam, hogy ne feledje azt se, hogy bőrt is nyúznak, meg folyik a vér, olvasta a teletexten.
Aztán hajnal egykor elkezdődik a film, sikoly, sötétség – de az én fejemben hirtelen fény gyúl:
– A kutyafáját, de hiszen az ott a sarokban egy tizennyolcas, piros karika! Húzás aludni, kölykök, most jöttem rá, hogy ez nem nektek való!
Hisz amilyen buta vagyok, honnan is gondolhattam volna korábban?
Ugyanez a helyzet a reklámokkal. Szépen, csendben csordogál a „mónikasó”, az ember már kezd egészen belebólogatni a „megcsaltál, nem, te csaltál meg, de te a Józsival, te is, de neked egy fogad sincs” folyamba, és már nem is figyel oda, hogy mi történik a tévében. De a kutyafáját, hisz a tévé abból él, hogy reklámidőt ad el! Azt nézni kell! Nem csak úgy elbambulni, vagy kimenni sörért (aztán meg pisilni). Nézd a reklámot!
Indokolt tehát, hogy térdelőrajtban áll már a hangmérnök, és amint Mónika kimondja a „ne menjenek sehova” végszót, lendületből rátenyerel a keverőpultra, egekbe tolva a hangerőt. Zúgjon-dübörögjön, üvöltsön az a reklám, hogy a plafonra ugorjak a fotelből! HANGOSABBAN! Az ilyen figyelemzavaros, elbambulós, süket csávók, mint én, mérhetetlen károkat tudnának okozni a tévéknek, igenis, tessék jól odafigyelni, teli tüdőből beszélgessünk a hüvelygombáról.
Döntsék csak el helyettem, hogy milyen hangosan tévézek. Sőt azt is, hogy mit nézek! Nagyon egyetértek az RTL Klub gyakorlatával, hogy ollóval veszi fel a harcot a képernyőt elöntő erőszakkal, kis szépséghiba, hogy azt az erőszakos filmet épp ő rakta a képernyőre. Mindegy. A lényeg, hogy szorgos kis mókusok sűrű állkapocsmozgással előrágják nekem a filmeket, nem úgy megy az, hogy csak úgy megnézek egy filmet, teljesen, minden jelenetet. Ha már Steven Seagal elkövette azt a hibát, hogy a filmjeiben csúnyán viselkedik, pofozkodik, ha már Bruce Willist nem tanította meg szépen beszélni az anyukája, ha már Chuck Norrisnak az a fixa ideája, hogy lendületből rúgja fejbe a bűnözőket, akkor majd utólag az RTL vágói jól megrendszabályozzák őket.
Így lehet aztán, hogy a Bruce Lee életéről szóló filmből kivágják a verekedéseket, és nem háborog a lelkem mindenféle erőszak okán: nézem ezt az udvarias ázsiai fiatalembert, aki mindenféle helyeken sétál, és legfeljebb azt nem értem, hogy mitől is volt akkora sztár a maga idejében… Sétálni, meg csúnyán nézni én is tudok. Ugyanezért nem látni a Csillagközi invázióban az űrből érkezett óriásrovarok rémtetteit, békésen szaladgálnak a homokban, itt meg csak azt nem értem, miért izgul ott velük szemben a sok állig felfegyverzett katona? Hisz ezek a nagyra nőtt sáskák senkit nem bántanak!
Nagyon helyes, hogy óvják az én mimózalelkemet. Hisz igaz, jómagam akciófilmet nézni ültem le a tévé elé, de ugye, amíg nem láttam, nem tudhatom, bírja-e virágszál lelkem a durva jeleneteket… Inkább ne is adják le, fő a biztonság!
Ha viszont már ennyire őszinte vagyok, azt is elárulhatom: van egy álmom. Egy titkos vágy, arról, hogy mindezeket a csodálatos dolgokat egyszerre, egyben nyújtja számomra a tévé. Konkrétan úgy képzelem, hogy épp a tévé előtt ülök, várom az Úszó erőd című klasszikus akciófilmet, mikor nyílik az ajtó, és bejön a szobámba Árpa Attila. Kikapja a kezemből a távirányítót, a tévéhez rohan, és különböző fontos üzeneteket ragaszt színes cédulákon a képernyőre. Aztán odahajol a fülemhez, és teli tüdőből beleordítja, hogy APU, BUKSI KISZÖKÖTT!!!
Tv.lap.hu »
RTL Klub.lap.hu »
Tv2.lap.hu »