Hogyan tarthatjuk meg a pasit?

Soma | 2009. Március 13.
23 éves lány vagyok, magas, vékony, festett vörös hajjal... Naná, hogy ragadnak rám a pasik. A gondom az, hogy nem tudom megtartani őket. Egy-két hónapig tartanak, aztán mindegyik kiköt egy helyes, csendes lány mellett...
Szia Soma!
 
23 éves fiatal lány vagyok, magas, vékony, festett vörös hajjal… Naná, hogy ragadnak rám a pasik. Sőt… Sokat válogatok – szerencsére megtehetem. 
Szinte bármelyik férfit megszerezhetem – mert ugye aki nagyon hajt rám, az nem kell. Szeretek én vadászni. A gondom az, hogy nem tudom megtartani őket. Egy-két hónapig tartanak, aztán mindegyik kiköt egy helyes, csendes lány mellett… Persze visszajárnak hozzám félévente…Hogyan tarthatjuk meg a pasit?

 
Nem vagyok egy „kedves lány” típus, megmondom a véleményem, de nem káromkodom. Egyszerű, őszinte, egyenes ember vagyok pasikkal, nőkkel egyaránt. A srácoknak (25–35 éves korosztály) nagyon is bejön ez az őszinteség, szinte elvarázsolom őket. Akkor viszont mi a baj? Félnek a „hatalmamtól”? Vagy tudat alatt én félek a komoly kapcsolattól? Szeretném kérni a véleményed.
 
Előre is köszönöm!
Üdv, Bea
 
Utóirat: Voltam már szerelmes, és menyasszony is. A kettő sajnos nem járt együtt. Az eljegyzést én bontottam fel.
 
 Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu

Szia Bea!
Soma

Először is, nagyszerű ez az önbizalom: „23 éves fiatal lány vagyok, magas, vékony, festett vörös hajjal… Naná, hogy ragadnak rám a pasik.”
Számomra abból, hogy valaki ezekkel a paraméterekkel rendelkezik, még nem következik az, hogy ragadjanak rá a pasik. Huszonéveim elején magas voltam, teltkarcsú, festett fekete hajam volt, és rám is ragadtak a pasik. Szóval ez leginkább a kisugárzástól függ. Vagyis a bennünk levő energiáktól. Mint ahogyan az is, hogy a meghódítás után mi lesz.

A 18-tól 24-ig levő éveimről egyébként alapvetően én is azt tudom elmondani, amit te leírtál magadról. Elképesztő szexuális kisugárzásom volt, túlfűtött voltam, őszinte, vad, hihetetlen energiák dúltak bennem, úgy szemezgettem a fiúk, férfiak között, mint Hamupipőke a lencsében. Ahogy írod: „szinte elvarázsoltam őket”. Arra az egyetlen, vagy arra a néhány estére olyan élményt adtam nekik, amire mind azt mondták, hogy páratlan, szuperlatívuszokban beszéltek rólam és az együtt töltött időről, s mindezek ellenére ahogy jöttek, úgy is léptek ki az életemből. Mintha egy remek, felejthetetlen élményeket okozó színházi  élményben lett volna részük. De hát az ember még a kedvenc darabját is maximum 2-3-szor nézi meg.

Egyébként én magam is így éltem meg az együttléteket. Mivel 5 éves koromtól 21-ig fanatikusan színésznő szerettem volna lenni, és persze tele voltam exhibicionizmussal, úgy értelmeztem a férfi-nő kapcsolataimat is, mint egyfajta színházi előadást. Természetesen én voltam a színésznő, aki minden tudását, tehetségét, érzékenységét odaadta a „nézőnek”. Azt gondoltam, akkor jön majd el a következő „előadásomra”, ha minél nagyszerűbb vagyok, minél többet adok. Ma már megértem a fiúkat, hogy nagy többségük nem jött vissza… Az, hogy túl sok voltam (vagy ők túl kevesek), az egy dolog. De hát ebben a relációban alapjáraton nem partnerviszonyból indult ki a dolog. Már nem emlékszem, hogy mennyire érdekeltek ezek a fiúk valójában?… Narcisztikusként sokukat bizonyára tükörnek használtam fel, hogy magamat csodáljam bennük. Hogy elhiggyem, hogy elhitessem magammal, hogy „elég jó” vagyok. Elég szerethető, elég vonzó. Lenyűgöző, lehengerlő. Mindezt csak azért mondom el neked, hogy feltegyem a kérdést: te mennyire vagy igazából, lelked mélyén kíváncsi ezekre a fiúkra? Mennyire tudsz a másikra figyelni? Mennyire tudod a másik lelkivilágába, gondolkodásába beleélni magad? Hogy vajon ő mit érez, ő mit él meg? És kicsoda ő valójában? Mennyire vannak, voltak olyan pillanatok, esetleg órák, amikor a fiúkkal való együttléteidben maximálisan csak a másikra tudtál figyelni? Mennyire jellemző, hogy egész lényedet, figyelmedet, megértésedet átadd a másiknak? Mert ha ez nincs meg, akármennyire is vonzó lehetsz, nem fogsz tudni megtartani senkit se.

Soma

De mindamellett azt gondolom, hogy a szabad akarat, a választás hatalma mellett mégiscsak van sors. Megtalálni a társunkat, a párunkat számomra alapvetően a sorsszerűségből adódik. Igazi nagy, fajsúlyos találkozás, komoly szerelem nem sok van egy ember életében. 23 éves vagy, és abszolút
türelmetlen. Nagyszerű, hogy voltál már menyasszony, kipróbáltad, és gondolom azt is megláttad, hogy az egymáshoz fűződő szálakat valójában nem az eljegyzési gyűrű felhúzása fogja megerősíteni. Sokkal inkább egymás és a másikon keresztül önmagad megismerése.

Te megnézted már kívülről (és persze belülről is) azt, hogy ki vagy? Tudod, hogy ki vagy? Hiszen csak akkor lehet elképzelésed arról, hogy ki az, aki téged kiegészíthetne. Arra, hogy tudat alatt  félsz-e a komolyabb kapcsolattól, senki nem adhat választ, csak te. És nem tudhatod meg másképpen, mint hogy elbeszélgetsz önmagaddal. Időt hagysz arra, hogy egyedül legyél. Hogy kérdéseket tegyél föl magadnak, hogy végiggondold a válaszaidat. Tényleg készen állsz 23 évesen arra, hogy egyetlen férfi legyen az életedben? El tudod képzelni? Vagy mégiscsak jó még ez a „pillangózás”, röpködni egyik tapasztalatból a másikba?

Az jutott eszembe, hogy olyan ritka élmény az, amikor azt élhetjük meg, hogy valaki lát. Mert aki lát, az nem fél tőlünk, még akkor se, ha látja a hibáinkat, kompenzálásainkat, túlkapásainkat, mert látja, érzi azt is, hogy miért vagyunk most épp ilyenek. És ebben a „látásban” és elfogadásban az ember önmagától kezd el változni… Szóval jön a nagy Ő, amikor jönnie kell. Persze könnyű azt mondani, hogy ne légy türelmetlen, de legalább törekedni lehet rá!

Megint csak ugyanott vagyunk, mint mindig: önismeret (ön-is-mer…). Mindenre lehet „gyúrni”. Tricepszre, nyelvtudásra, zenei képességek fejlesztésére, önismeretre, bármire, amire csak akarunk. A „kérjetek és megadatik” működik, úgyhogy kérdezz magadtól bátran, mert a válasz ott van
benned belül!

 
Soma Mamagésa

Exit mobile version