Sebestyén Balázs: Tudom, mi voltam előző életemben

– Általában ötkor kelek, de este már tíz-tizenegy körül lefekszem. A hét közepén kezdek fáradni, olyankor délután is alszom egy órát.

– Nem marad ki emiatt semmi sem az életedből?

– Talán egy-egy buli vagy pókerparti – ugyanakkor motivál a cél: egy jó reggeli rádióműsor készítése, amelynek hallgatottsága eléri a konkurenciáét. Az ő műsoruk évek óta piacvezető, és mi, Vadon Janival és Rákóczi Ferivel, egy másik adón lehetőséget kaptunk. Két évet adtam magamnak, hogy megközelítsük a sikerüket, 2010 decemberében majd eldöntöm, hogyan tovább.

– Néztem a „Celeb vagyok, ments ki innen!” című műsorotokat, és, ne nevess: tanultam belőle. Például elkezdtem strigulázni az „arcoskodásaimat”, ahogyan ti tettétek ott, amikor a játékosok vagy ti magatok játszottátok időnként az eszeteket. Hasznos, ha az ember néha bevonja magát egy ilyen strigulázós önismereti játékba…

– A Celeb vagyok-nak is az volt az egyik üzenete, hogy ne vegyük már magunkat annyira komolyan! Az öniróniát és az önkritikát a nézők is szeretik, és én hosszú ideje önkritikusan vezetem a műsoraimat: velem és rajtam egyaránt lehet röhögni, nem sértődöm meg. Ettől lesz valaki szerethető.

– Nem akarlak kiábrándítani, de nem szeret téged sem mindenki.

– Ebben a szakmában az a jó, ha az ember megosztja a nézőket. Ha senki sem utál, ha mindenki „szeret”, akkor egészen biztos, hogy középszerű vagy.

– Rákeresel időnként a nevedre az interneten, hogy miket írnak rólad névtelen hozzászólók egyes fórumokon?

– Már nem érdekel, nem nézem meg. Tizenkét éve televíziózom, be tudom lőni, milyennek tartanak, és tudom, hogy milyen vagyok szakmailag. Van, aki szeret, van, aki nem szeret, ennek ellenére nézi a műsoraimat, és van, aki hallani sem akar rólam. Azt gondolom, mindegy, hogy utálnak vagy szeretnek, csak legyél valamilyen! A középszerűség a legrosszabb. Én vagyok valamilyen, képes vagyok érzelmeket kiváltani a nézőkből.

– Milyen vagy?

– A nézők bizonyára mindenkinek beszólogató, kicsit cinikus, de természetes embernek látnak. Nem vagyok mesterkélt, nem játszom meg magam. Aki nézi a műsoraimat, azt gondolja, hogy olyan vagyok, mint a haver srác a szomszédból. Mázlim van, mert ezt a fajta közvetlenséget és természetességet nem tudják megtanítani a médiaiskolákban.

– Gyerekkorodban buzgott benned a szereplési vágy?

– Nem, bár a padtársaimat mindig jól elszórakoztattam. Aztán tizenkét éve elmentem az egyik zenei tévébe egy válogatásra, mert ráértem, és jó bulinak tűnt. Ott ragadtam. Ma már tudatosan készítek műsort: eldöntöm, milyen felkéréseket fogadok el, illetve milyennek szeretném az adást, amelyben szerepelek.

– Azt már mondtad, milyennek látnak a nézők, de milyen vagy valójában?

– A hétköznapi énem kicsit szürkébb és unalmasabb, mint a műsorvezetői. Nem élek bulizós, partizós, csillogó életet. Néha elmegyek ide-oda a barátaimmal, időnként lovagolok…

– Tavaly megjelent a könyved, amely sokkal elmélyültebb arcodat mutatja meg, mint amit a tévében látunk. Tényleg ennyire spirituális lenne a született szórakoztató Sebestyén Balázs?

– Ez a másik énem, amit a tévében nem tudok megmutatni, és nem is kell, mert ha túl sokat akarsz magadról kommunikálni a nézők felé, akkor az ellenkezőleg hat, és „semmilyen” leszel. A könyv megmutatja azt a „szeletemet”, amit a képernyőn nem lehet látni. Elmélkedős-gondolkodós, spirituális témákat jár körül. Azokat szólaltattam meg benne, akiket nagyra tartok, azokról a témákról írtam, amelyek foglalkoztatnak: a betegségek, a félelmek, a magány, a depresszió, a negatív gondolatok leküzdése.

– Jártál olyan tanfolyamokra, amelyeken ezeket tanultad?

– Igen, elmentem jó néhány tanfolyamra, mert hiányérzet alakult bennem: ez a nagy Egész bizonyára többről szól annál, mint hogy megszületünk, eszünk-iszunk, szeretünk, gyereket nemzünk, majd meghalunk… Mióta ezzel foglalkozom, sok mindenre másképp tekintek. Például: ha elveszítek valakit, akit szerettem, akkor tudom, hogy ő, aki elment, megtanít elengedni, és immár másként tekintek a halálra: ezzel nincs vége mindennek. Én is megéltem tanfolyamokon az előző életeimet, bepillanthattam, miért pont ebbe a testbe születtem, és milyen életfeladatokat választottam már a születésem előtt.

– Mesélnél erről valamit, vagy ez már túlságosan személyes?

– Inkább csak kérdéseket sorolok: mit kell megtanulnom abból, hogy a szüleim elváltak, hogy apukám elhagyott, vagy hogy mennyire az én utam az, amit tizenkét éve járok… Mit kell megtanulnom abból, hogy az emberek vagy szeretnek, vagy utálnak…

– Lehet, hogy könnyebb így nézni az életet, mint görcsökkel, szorongásokkal, félelmekkel…

– Sokkal szórakoztatóbb, és persze könnyebb is, mert kicsit mindig a partvonalról, kívülről nézem magam, és megnyugszom: nem ez a komoly, ami itt, a bolygónkon történik.

– Hanem mi?