Kedves Soma!
Sokra tartom a véleményedet, és azért fordulok újból hozzád, hogy megkérdezzem, te mit gondolsz a történtekről.
Két éve kértem a tanácsodat A pasim babát akar… Én még nem… » című levelemben. A Hellinger-terápia, amelyet javasoltál, úgy tűnt, nem nekem való, egyszerűen csak nem vagyok az a típus, aki rá tud hangolódni. Így az időre bíztam a dolgot, és gondoltam, ha nem jön a baba utáni vágy, akkor az eszemre hallgatok, és úgy szülök egy gyereket.
Mivel egy év múlva sem történt semmi változás, gondoltam, a férjem kedvéért belevágok a babaprojektbe, hátha menet közben majd megbarátkozom a gondolattal. Így is lett, a kisbaba szinte egyből meg is fogant, és ahogy nőtt a hasamban, úgy kezdtem én is örülni az állapotomnak. Örültem, hogy fiú lesz, és hogy nincs semmi panaszom, a vizsgálatoknál is minden rendben volt. Ez a felhőtlen, boldog állapot sajnos csak a huszonhatodik hétig tartott, mikor kiderült, hogy a kisbaba már nem él bennem. (Az orvosok nem találtak semmi okot, ami miatt ez történhetett.) Ez szörnyű sokk volt mindkettőnk számára, és én a történtek óta keresem a válaszokat a sok miértre.
Miért fogan meg egy lélek, ha útközben meggondolja magát? Mit akart ezzel üzenni, tanítani nekem, nekünk? És ha akart is üzenni, miért ilyen durva módon? És hogy lehet ezt az egészet feldolgozni úgy, hogy aztán a következő terhesség ne ennek az árnyékában teljen? Mikor vállaljam a következő babát? És honnan tudjam, hogy ez nem fog megismétlődni? Most, hogy tudom, mit vesztettem, természetesen már nem kérdés a babavállalás.
| Problémád van, és nem találsz rá megoldást? Tanácsot sem tudsz kérni senkitől? Soma rovatában minden gondodra választ találsz! Katt ide! » |
Szerinted a Hellinger-terápián kívül van más mód, amivel kicsit közelebb kerülök a válaszokhoz? Vagy fogadjam el, amit az orvosok mondanak, hogy ez a természetes szelekció? Előre is köszönöm és nagyon várom a válaszod.
Üdvözlettel:
Böbebaba
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves Böbebaba!
Van olyan, hogy valóban fontos tudnunk a megtörtént dolgok okát, de van olyan is, hogy nem az ok fontos, hanem maga az átélt történés. Bármiért is ment el a babád, a lényeg, hogy elment. És ebben a helyzetben szerintem nem a múlttal érdemes foglalkozni, hanem a jelennel, amely maga a gyász. Jelenlegi értékvesztett és zavarodott kultúránkban igen nagy hiba, hiányosság az is, hogy leány- és asszonytársaink egyáltalán nem lettek felvilágosítva arról, hogy mit is jelent az, amikor elvetélünk, vagy akár elvetetjük a babánkat. (A halva született csecsemők elengedése is egyedül megjárandó út, erről Singer Magdi könyvet is írt.)
Sokan azt gondolják, hogy ez még úgysem volt gyerek, ez csak egy sejt, nem érez, nem gondolkodik, nem emlékezik. Én már a gimnázium felsőbb éveiben kötelezővé tenném a Néma sikoly című film megnézetését: döbbenetes és megrázó felvételsort láthatunk az abortuszról. A szívócső közeledtével a kis test elkezd hátrálni, amikor pedig eléri őt, néma sikolyra tátja a száját. (Ezután még összeroppantják a koponyáját, hogy aztán a szilánkokat is eltávolítsák.) És amibe még inkább döbbenetes belegondolni, hogy ez az eltávozott kis emberke nyomot hagy a családi energetikai rendszerében is. A családállításon kiderülhet, hogy kinek hány gyermeke ment el vagy lett elvetetve. Hellinger ki is emeli: a rend része, hogy tudatosítsuk magunkban, gyermekünk hányadik a sorban. Tehát neked a következő, azaz elsőszülött gyermeked a második gyermeked lesz. Hiába ő lesz az elsőszülött, de ő a második. Ez az ő helye.
És most szó szerint idézem Bert Hellinger idevonatkozó szavait: „Halva születésnél fontos, hogy nevet kapjon a gyermek, és hogy a család teljes értékű tagjaként tartsák számon. Meg kell mondani a gyerekeknek, hogy volt egy testvérük, aki meghalt, és hogy ő is a családhoz tartozik mint legidősebb és első gyerek. A szülőknek fontos, hogy együtt ránézzenek a halott gyerekre, azután egymás szemébe, és mondják ki: ő a mi gyerekünk. Mi akartuk. Most hagyjuk, hogy elmenjen, de megőrzünk neki egy helyet a szívünkben.” Bár nálad nem halva születésről van szó. Később még ezt is mondja Hellinger: „Az élve világra jövő és azután meghaló gyermek hozzátartozik a családrendszerhez. Ugyanúgy az a gyerek is, aki az anyaméhben meghal, és azután szüli meg az anya. De a vetélés általában nem tartozik ide. Hogy ez pontosan hol kezdődik, és hol ér véget, nem lehet biztosan megmondani. A családfelállítások azonban ezt mutatják.”
Volt egy olyan családállítás-élményem (ez a hölgy egyébként abszolút szkeptikusan állt az egészhez, csak a testvére unszolására jött el), ahol kiderült, hogy állandó nőgyógyászati problémái (ciszta, mióma) és frigiditása hátterében a négy abortált gyermekének az el nem ismerése állt. Amikor ott feküdtünk négyen a földön (én voltam az első gyermek), és szembesülhetett a gyász megélésével, katartikus sírógörcs jött rá. Ennek a megélése segítette őt a gyógyulás felé.
Hatodik éve vagyok a Születés Hete mozgalom és rendezvénysorozat arca. Minden év májusában megszálljuk Pesten az Aranytíz Művelődési Házat (és persze az egész országot), és a siratószobával gondolunk a babájukat elvesztett vagy elvetetett nőkre is. Nagyon fontos tudatosítani a gyász szerepét. Aki nem gyászolja a veszteségét (és ez bármire vonatkozik, eltávozott hozzátartozóra, barátra, kedvesre, véget ért párkapcsolatra, munkára, tervre), az később fizeti meg az árát. Ezt hívja a pszichológia poszttraumás stressz-szindrómának (PTS), amely lelki kín egész hosszú ideig elhúzódhat. Adj nevet a babádnak (lehet ez akár becenév is, az a fontos, hogy tudd megszólítani), és búcsúzz el tőle! Tegyél ki neki virágot, engedd meg magadnak a gyász megélését. Nem tudni, mért ment el, de a történteken ez már úgysem változtat. Az ő meggyászolása viszont nagyon fontos a jövőd szempontjából. És ez ügyben mindenkinek ajánlok egy szintén igen megrendítő filmet. A Búzaszem című film a magzati élet védelméről szól. Nem szerepel kereskedelmi forgalomban, egyetlen tévécsatorna sem vetítette. Híre szájról szájra járva terjed, és járja be a Kárpát-medencét. A film célja a magzat életjogának és méltóságának az elismerése. A magzat mint új emberi élet sérthetetlen. A dokumentumfilm arról szól, hogy egy keresztény házaspár ragaszkodik ahhoz, hogy elvetélt babájukat eltemessék. Te már nem temetheted el őt a valóságban, de képletesen igen. Ne félj a fájdalom megélésétől! Csak úgy lehetsz túl rajta, és az fog segíteni a félelmeid elengedésében is, hogy tudod: egészséges babád fog születni. Ez azért is kell, hogy a következő terhességed ne ennek a dolognak az árnyékában teljen.
Ajánlok egy kineziológiai stresszoldást, amely a mélybe lemenve segítene a történtek elengedésében. Természetesen nincs olyan módszer, sem gyógyszer, amely mindenkinek megfelel. Ha a Hellinger-terápia nem a te módszered, keress mást! Bár több családállításon találkoztam olyan emberekkel, akik nem voltak nyitottak erre a módszerre, és egyébként is introvertáltak voltak. Sokaknak az okoz problémát, hogy zavarja őket az idegenek előtt való megnyílás. Ez alapvetően egy zártság a szívben (ezoterikusan fogalmazva: zárt szívcsakra), emiatt nem tud az illető bizalmat adni embertársainak. Pedig egy családállításon (főleg, ha két-három napos) a személyes és kollektív tudattalanban levő blokkok feloldásán kívül az a csodálatos, hogy a vége felé olyan egység- és szeretetszintre ér el az ember, ami teljesen megnyitja a szívet. Csodálatos megélni egymás szeretetét, megmártózni ebben a felemelő érzésben, és látni azt, mennyi közös van bennünk!
Meditáció és álmok útján is választ kaphatsz a kérdéseidre, de ehhez már önismeret kell. Mindenesetre azt, ami megtörtént, már csak elfogadni lehet, és főképp érdemes. Ahogy a szavaidból kiveszem, neked ő kellett ahhoz, hogy egészen másképp állhass hozzá a megfoganáshoz, az anyasághoz. Lehet, hogy ebben akart segíteni – ki tudja? Bárhogy is van, légy neki hálás, hogy erre a kis időre eljött hozzád, és búcsúzz el tőle, engedd el lelked mélyén is az útjára. Így történt, így kellett lennie.
Minden jót az elengedéshez és a későbbi megfoganáshoz!
Soma Mamagésa