Lolával az élet: Nemakaromnemakarom!

Amikor már iskolás voltam, nem azt számolgattuk a barátnőmmel, hogy kinek hány locsolója volt, hanem azt hasonlítgattuk, kinek mennyire büdös a haja a nap végén. Különösen Simon Balázs látogatása sokkolt annak idején, amit persze nem tudtam mire vélni. Mivel ma már valószínűleg tisztes családapa, álljon itt pusztán annyi, hogy akkoriban Simon Balázs nevének már a puszta említésétől is akut szívelégtelenség, megállíthatatlan arcszínváltozás és remegő térd szindróma fogott el… Irgalmatlanul zavarban voltam attól a ténytől, hogy zsenge udvarlóm még zsengébb női mivoltom előtt hódol egy általam akkoriban meglehetősen idejétmúltnak tartott szokásnak köszönhetően. Hiába voltam vidéki lyány, hiába mesélt falusi tanító nagyapám erről a szép hagyományról, nem tudtam megszeretni… hát még méltósággal viselni.

Sajnos, felnőttkoromra sem lett sokkal jobb a helyzet. Húsvétvasárnap este, amikor nyugovóra térek, rendre morgolódom magamban a másnapi kötelező körök miatt. És ezen, minő szégyen, az sem változtatott, hogy született egy lányom, akit bizony föl kell készítenem a húsvéti hétfő reggelekre. Lola első locsolásából semmit nem érzékelt. Ugyanis 2006 áprilisában nemhogy széplelkű lovagok hada, egy fia magyar legény nem járt Brüsszel felé, hogy alig féléves magzatom pelyhedző fejbőrére kölnit locsoljon. Szerencsére azonban a gyerek nem hervardt el, megérte életének második húsvétját, amikor is a kaposvári nagypapa kertjében sort kerítettünk életének első valódi locsolkodására. Ez nagyjából abból állt, hogy amíg a papi szavalt és öntözött, addig az én másfél éves Lolám az öltöztetős baba szájába tömködte a csokitojásokat. Tavaly Angliában voltunk húsvétkor, és – töredelmesen bevallom – teljesen elfeledkeztünk a locsolásról, ott ugyanis nem ismerik ezt a szokást.

Szóval valahol az idei volt az első, az igazi. Annál is inkább, hogy amióta Lola óvodás nagylány, kiolthatatlan érdeklődést mutat minden iránt, ami szokás, hagyomány, tradíció. Így aztán idén a tavalyinál kétszer, mit kétszer, tízszer nagyobb elánnal díszítettük a lakást, festettük a tojásokat, téptük a füvet a papi kertjében a fészekhez. Tízszer jobban vártuk a nyuszit és… igen, a locsolókat. Lola minden reggel azzal nyitott, hogy elszavalt egy locsolóverset, mondván, gyakorol, hogy tudjon majd segíteni a fiúknak. Hétfőn délelőtt aztán felsorakoztunk, a család nőtagjai, egymás kezét fogva. A fiúk elénk álltak, ahogy kell, és mondták a „Piros tojás, kék tojás”-t. A versike végére Lola ujjai fehérek voltak a szorítástól. Ebből arra következtettem, hogy meggondolta magát, már ami ezt az egész locsolás témát illeti. De nem volt visszaút. A papi kíméletlenül odalépett, és nagyjából egy nanocsöppnyi kölnit a lányom fejére öntött. Aki ettől éktelen sivalkodásba kezdett, és úgy mászott föl rám, mint a kismajom a kókuszpálmára, a nyakamba fúrta fürtös fejét, és zokogva-remegve azt hajtogatta: „nemakaromnemakaromnemakarom…” Nem csoda, hogy a többiek meg sem merték közelíteni a célterületet, inkább szépen csendben, szájuk szélén cinkos mosollyal meglocsoltak engem is, majd lábujjhegyen odébbálltak.

Lola karjainak szorítása a nyakam körül nagyjából négy perc múlva kezdett engedni. Amikor végre tudtam lélegezni, kimentem vele az udvarra, leültünk, az ölembe vettem. Bocsánatkérőn nézett rám, mint aki szégyelli magát. Nehéz volt mit mondani. Én a magam részéről, a gyorstalpaló, négyperces önvizsgálat eredményeképpen, önmagamat okoltam. Elvégre valahol, a mesélő, hagyományokról magyarázó anyai sorok között vélhetően ott bujkálhatott a sokéves averzióm a húsvéti locsolással szemben. Átadtam neki valamit, amit én is szégyelltem magam, hát még mások előtt. „Senki sem haragszik rád, Lolám”, mondtam neki. „Képzeld, réges-régen, élt Kaposváron egy kislány, aki pontosan így mászott föl az anyukájára minden húsvét hétfő reggel.” Most hallotta először a sztorit, de sejtette, kiről van szó. „Úgy hívták, hogy mama?”, kérdezte és mosolygott. „Igen. És tudod, mi segített neki az ilyen helyzetekben?” „Mi?” „Egy csokitojás.” Elnevette magát. Lemászott a térdemről, és húzni kezdett, egyenesen a bokor alatt bújó húsvéti fészek felé. Még volt benne néhány csokoládétojás.

 
A Nők Lapjára itt fizethetsz elő »