Ez az amerikai ember, Merzel, egyszer épp a Mojave-sivatagban, a hegytetőn üldögélve azon elmélkedett, hogyan „ronthatta el ennyire” az életét: egy rossz kapcsolatban él, és nem tudja, hol is az otthona. Ez a kezdet, állítja Merzel: az érzés, hogy valami nincs meg. Ez a felébredés első állomása.
„Hirtelen minden elillant, és egy egészen új és váratlan dolgot tapasztaltam meg. Az univerzummá váltam, eggyé a Teremtővel és az összes Teremtménnyel. Felismertem, hogy minden kapcsolatban van és minden kölcsönösen összekapcsolódott, hogy minden összefügg mindennel, és minden dolog a világon hatással van minden másra a világon. Olyan volt, mintha épelméjűvé váltam volna, azután, hogy egész életemben őrült voltam.”
Ha nem keresel, találsz
Spontán megvilágosodásnak nevezik ezt az érzést, amely Merzelt is megtalálta, és sokunkkal megesik. Kérdés, hogy hagyjuk-e elillanni, vagy kezdünk vele valamit. A „valami hiányzik” érzése sokunkban megvan, és hogy elűzzük, legtöbben a szerzést gyakoroljuk nap mint nap. Minél több van sikerből, vagyonból, élményből, annál gazdagabb leszek – ezt gondoljuk. Csakhogy ez a biztos út a szenvedés felé, állítják a buddhisták. A szenvedés legfőbb okozója és fenntartója: a vágyakozás, a folytonos akarás, ami függővé, kiszolgáltatottá és örökösen elégedetlenné tesz.
Igen ám, de hogyan szabaduljunk meg tőle, ha egyszer „valami hiányzik”?
Menzel szerint az egyetlen út, ha elengedjük a görcsös akarást, a keresést. Csakhogy épp ez a legnehezebb a nyugati embernek. Meg kell tehát tanulnunk nézőpontot váltani: először „üresjáratba kapcsolni”, ahol a tudat nem keresgél, csak van – szándék és cél nélkül.
Nagyjából ennyi előképzettséggel, Merzel Big Mind, Big heart – Találd meg az Utad című nagyszerű könyvébe beleolvasgatva csatlakoztam egy csoporthoz, hogy háromszor három órában megtaláljam a Nagy Tudatot.
Így világosodott meg Mihalicz Csilla
| Diane Hamilton zen szerzetes, Big Mind-módszer oktató |
Diane Hamilton zen szerzetes és Big Mind-módszer oktató az Egyesült Államokban. Kíváncsi voltam, a bennem élő erős hangú szkeptikussal mit tud kezdeni egy buddhista.
És Diane nem tett mást, csak kért:
– Beszélhetnék a benned élő szkeptikussal? – fordult hozzánk, akik körülültük. Ez a Hangdialógus – ismerek rá –, régi bevált pszichológiai módszer.
– Persze – kezdtünk mocorogni készségesen, hisz olyan szépen kért.
„Naná! Hol is van ő?” – kutattam magamban a szkeptikust. – „Ja, itt, egészen fönt az agyamban, majd kiesik már az igyekezettől, úgy előtérbe nyomakodott. De ha ő vagyok most én, akkor a többi ént ki kell magamból pakolni. Ideteszem a közelbe, üldögéljen kicsit, majd szólítom.”
– Miben kételkedsz? – kérdezte Diane a szkeptikus énemtől.
– Mindenben. Nem fogadok el semmit. Én aztán még a kételkedésben is kételkedem.
– Miért teszed?
„Hoppá, miért is? Hát, mert nem akarom, hogy átverjenek. A hiszékenység áldozattá tehet. Önvédelemből. A bennem élő szkeptikus engem szolgál, de nem én vagyok. Hiszen van bennem hit is.”
Diane meg is szólítja. És a Hit is engedelmesen válaszolgat. A Szkeptikus pedig morogva figyeli kívülről.
Ez is én vagyok, meg az is. Diane újabb és újabb hangokat hív elő. Valamennyien itt vannak bennem. Némelyik engedelmes, beszédes, a másik halovány, noszogatnom kell, hogy szólaljon már meg. Az Ellenőr annál hangosabb. Mindent ellenőrizni akar. Legfőképpen Őt, vagyis az ént – engem. Hányan is vagyunk? Hol vagyok én?
A harmadik nap végén már nem értem az angolt, de magyarul sem értek. Azt sem tudom, ki vagyok. Kiürültem. Eltávolodtam. Kimerültem. Ott ülök a semmi ágán. Megbolondultam?
Megvan az élmény, hogy látom a sarokban lustán terpeszkedni, aztán kifogyhatatlanul panaszkodni a sértődött, irigy, kétségbeesett vagy éppen méregtől vörös fejű énemet. És szánnivalónak, nevetségesnek vagy idegesítőnek látom. És legszívesebben jól megráznám, hogy térjen végre észhez. Ideges vagyok, passzolom a köröket. Legyen már vége. Nem lesz nekem „Nagy Tudatom”.
Diane a Nem Ént szólítja. Mintha a levegőbe emelkedne valami belőlem, és azt a valamit, ami ott maradt lent, legszívesebben megsimogatnám és megvigasztalnám. És lám, a fölemelkedett Nem Én hangja beszél.
Aztán, amikor Diane a Nem Én és az Én egyesített hangját szólítja, már megint semmit sem értek, csak zavarodottan rebbennek föl bennem a gondolatok…
De miért fojtogat a sírás? Miért érzem, hogy mindent szabad, és minden jól van így, semmitől nem kell félnem, semmi nem szégyellnivaló, én vagyok a tökéletes és végtelen létezés. És hogy ez az amerikai nő, akinek a szavát sem fogom már föl, mindent ért és mosolyog.
Gyorsan haza kell mennem.
Felébredettnek mondják a buddhisták azt, aki egyszer csak képes kívülről nézni az örökkön kereső, folyton vágyakozó és elégedetlen, önző, szorongó egóját, a végtelenül elfogadó, mindent tudó, megbocsátó, feltétel nélkül szerető anya szemével. Felébredett, aki szeretettel tudja nézni önmagát. Ha ez megvan, akkor jó úton vagyunk a boldogság felé.
De nagyon hosszú az út.
Kertész Gábor is megtalálta a boldogságot
Bár nem tudnak róla, valószínűleg már önök is átélték a spontán megvilágosodás élményét. Én legutóbb éppen tegnapelőtt. Éppen az utcán sétáltam a kedvesemmel kézen fogva, körülöttünk a tavasz, előttünk a tó, a hasam tele, madárcsicsergés… és akkor hirtelen minden kitisztult. Éreztem, hogy a világ tökéletes. Hogy mindennek értelme van, hogy minden úgy jó, ahogy van, hogy minden problémám bagatell, hogy nem is értem, min idegeskedem annyit nap mint nap. Naná, hogy azon nyomban eldöntöttem, ezentúl ezzel a tudattal fogok élni. Hiszen ilyen egészséges hozzáállással az élet összes akadályát játszva leküzdöm!
Sajnos azonban a spontán megvilágosodást nem véletlenül hívják spontánnak. Nemcsak hogy hirtelen jön, de még ennél is gyorsabban tűnik el…
A háromnapos Big Mind-tréning annyiban nyújtott többet, mint a többi hasonló, „három nap alatt megváltoztatjuk az életedet” típusú tréningek, hogy megtanított arra, miként tudom tudatosan előidézni magamnak a spontán megvilágosodás élményét.
Tudom, ez sem túl sok, de ahhoz elég, hogy a tizenöt éves koromban elvégzett agykontrolltanfolyam óta ez legyen az első transzcendens tréning, ahol nem éreztem magam teljesen átverve. Nem tudom, pontosan hogyan működik a dolog, de igazából nem is érdekel. A tréning három napja alatt valóban sikerült egy időre megszemélyesítenem saját énem egyes részeit. Egymás után átéltem, hogy mit érez és gondol a bennem lakozó düh, a vágy, a szeretet, a bátorság, az aljasság, az irányító, a falánkság vagy éppen cinizmus. Akárkit „hívott elő” a tréner, azonnal „megjelent” bennem, és beszélni kezdett, akár Patrick Swayze szelleme a Ghostban, amikor belebújt Whoopi Goldberg testébe egy szerelmes tánc erejéig.
| Mihalicz Csilla |
– Ez eddig sima pszichológia – mondta Mihalicz Csilla kolléganőm, amikor a szünetben az élményeinkről beszélgettünk. Igaza is volt, ám hamarosan az alszemélyiségek helyett olyan hívószavak következtek, amelyek már továbbmentek a pszichológián, és a transzcendens felé közelítettek. Ilyen volt a Big Heart (a Nagy Szív) vagy a Big Mind (Nagy Tudat)…
Na, az utóbbinál éreztem a spontán megvilágosodást. Amikor azt mondta a tréner, hogy hívjam elő magamból a Nagy Tudatot, egyszerre minden kitisztult. Éreztem, hogy a világ tökéletes. Hogy mindennek értelme van, hogy minden úgy jó, ahogy van, hogy minden problémám bagatell, és hogy nem is értem, min idegeskedem annyit nap mint nap. Ismét eldöntöttem, hogy ezentúl ezzel a tudattal fogok élni…
Azóta egy hét telt el, és persze már régen visszasüppedtem a hétköznapok valóságába. Ami mindenképpen pozitív, hogy ezúttal emlékezem a bennem lakozó Nagy Tudat gondolataira és érzéseire. Az is megnyugtató, hogy ismerem a módszert, amellyel újra elő tudom hívni. Legalábbis azt hiszem…Az a baj, hogy míg a spontán megvilágosodás mindenkinek kijár olykor-olykor, ahhoz, hogy ezt a fajta megnyugvást az életünk részévé tegyük, rengeteg munka kell. Nem véletlenül tanulnak a zen buddhista szerzetesek egy életen át. Legyünk őszinték, gyakorolnom kellene. Talán holnap. Vagy ha sok dolgom lesz, akkor holnapután…
|
Élvezzük, hogy létezünk! – Diane Hamilton a zen-létről – Ha nem veszünk részt egy zen-kurzuson, csak naponta leülünk fél órára magunkkal, egyedül, csöndben, és csupán létezünk – ez is segít? – Szerintem igen. Igen. Egyik mesterem azt mondta nekem, minél többet meditálsz, annál nagyobb az esély, hogy rájössz, mennyi természetes bölcsesség és tisztánlátás lakozik benned. – Amikor először jöttem az ön tanfolyamára, gyanakvással fogadtam, hogy azt a tudást, amelynek megszerzéséért a zen szerzetesek egész életükben dolgoznak, ön három este akarja átadni. Ez nagyon „amerikainak” hangzott… – Megértem a szkepticizmusát. Tudja, én a rinzai zennel foglalkozom, amelyet „hirtelen iskolának” is szokás nevezni. Úgy gondolom, hogy igaz természetünk felismerése – az, hogy részei vagyunk a Nagy Szívnek és Nagy Tudatnak – hirtelen történik, akár egy ilyen tanfolyam során. Azonban ahhoz, hogy ezt a csodálatos felismerést életünk szerves részévé tegyük, évek, évtizedek munkája kell. – És mi a haszna? – Rádöbbenhetünk, hogy létezésünk természeténél fogva elegendő… Nincs szükségünk másra, nem kell különleges dolgokat elérnünk. Élvezzük, hogy létezünk! Legyünk hálásak érte! A fiam, aki Down-kóros, tanítani tudná ezt a hozzáállást: minden öröme a létezésének szól, nem pedig annak, hogy a jövőben mit fog elérni. – Mit érzett, amikor a fia megszületett? – Rengeteg érzés kavargott bennem. Egyfelől eksztatikus állapotban voltam a szülés miatt, másrészt összeomlottam, hiszen egy fogyatékkal élni kényszerülő gyermeknek adtam életet. De egyre erősebb volt bennem az érzés, hogy minden rendben van. Emlékszem, egy kínai mondás jutott eszembe: a nagy út nem nehéz azok számára, akiknek nincsenek elvárásaik. |
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Béres Alexandra nagy titka: Lombikbabát vár » |