D. Tóth Kriszta: Sáskajárás Budapesten

Lola az elmúlt hétvégén kitűnőre vizsgázott. Mivel három és fél éve egyke, és mint ilyen, itthon nagyjából-egészében minden csak az övé (játékok, gyerekszoba, figyelem, szeretet, babusgatás és a többi), komoly aggodalommal vártam a hétvégét. Angliai sógornőm és a kétéves Sophie baba látogatását. A Lola–Sophie-kombinációról bennünk élő emlékek ugyanis nem voltak túlságosan megnyugtatóak. Ha lehunyom a szemem, bármikor képes vagyok felidézni a tálka friss eper fölött lezajlott csetepatékat, vagy éppen a játék zongora körüli haddelhaddot, amelyben mindkét ded nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. Sophie ráadásul most először járt Magyarországon, és mi szerettük volna, ha mind ő, mind pedig az anyukája kellemes emlékekkel térne haza. Így aztán leültettük Lolát a kanapéra, és megpróbáltunk a lelkére beszélni.

– Holnap délután jön Sophie baba és Danielle, Lolám. És itt fognak lakni nálunk négy napig.

– A Lola házában?

– Igen, a Lola házában. Megmutatod majd Sophie-nak a játékaidat?

– Megmutatom. De nem viszi haza őket magával, ugye?

– Nem, minden itt marad. Csak kölcsönveszi őket, játszik velük, aztán visszaad mindent.

(Összeráncolt szemöldöke másodpercenként egy millimétert simult. A mondat végére már bizakodtam.)

– Rendben van, mama. És az én ágyamban akar majd aludni?

– Nem, szívem, Sophie az anyukájával alszik majd a másik szobában. A te ágyadban te alszol, ahogy mindig.

(Mosolyog!)

– Jaj, de jó, jön Sophie baba, és már csak egyet aluszunk addig!

Párbeszédünk hatására a hétvége kilátásait B-ről A mínusz-ra javítottam. Mert akkor még nem sejtettem, hogy nem Lola önzősége rázza majd meg alapjaiban a háztartást…

Sophiék megjöttek, a kétéves totyogó imádta a repülést, és gyakorlatilag az első perctől kezdve a sajátjának érezte a lakás minden négyzetméterét. Boldogan hurcolta körbe mályvaszínű takaróját, megkereste neki a legbiztonságosabb helyet, aztán belevetette magát a gyerekszoba mély bugyraiba, az én nagylányom értő és óvó felügyeletével. Lola ugyanis, és ezt most már soha senki nem vonhatja kétségbe, valódi nagylány volt. Igazi kis háziasszonyként viselkedett. Vigasztalta Sophie-t, amikor elesett (óránként minimum kétszer), simogatta a haját, puszilgatta az orcáját. Szórakoztatta, táncolt vele, énekelt neki. És bármilyen játékra fájt a foga a kicsinek, mindent odaadott. Még a kis zöld filchernyót is, amely mostanság szinte hozzánőtt a tenyeréhez. Sophie-nak persze mindig az kellett, amivel Lola éppen játszani akart, de az én lányomat (az én lányomat!) még ez sem zavarta. Komolyan mondom, tátott szájjal álltunk a jelenség előtt, Alex és én. Büszkék voltunk, és ezt hangoztattuk is. Olyanok voltunk, mint a szülők, akiken rendszeresen mosolyogtunk egyébként. Anya és apa langymeleg cukormázzá olvadt, és úton-útfélen azt zsolozsmázta, hogy „amigyerekünkmicsodaföldreszálltangyal”.

Az elégedett büszkeségért azonban nagy árat fizettünk. Ez a földre szállt angyal és az ő arkangyalkája olyan atomrobbantás-sorozatot hajtott végre a lakásban, amilyet még nem látott a világ. Olyanok voltak, mint a sáskák. Amerre mentek, kő kövön nem maradt. Három felnőtt ember ment utánuk nonstop, pakolt, rakodott, tisztított, törölt, rendezett – de a sáskajárás nyomait így is képtelenség volt teljesen eltüntetni. A végén (úgy vasárnap délelőtt 11 körül) mi föladtuk, ők győztek. Amikor csak lehetett, kivittük őket a szabadba, de mire elmúlt a hétvége, a lakásban már csak csapásokon lehetett közlekedni. Míg Alex a repülőtérre fuvarozta a vendégeket, mi Lolával rendrakósat játszottunk. Amelyben ő nagyjából hét percig vett részt, majd tüntetőleg leült rajzolni azzal, hogy: „Hidd el mama, így is jó lesz a szobám. Én biztosan mindent megtalálok.” De a takarítás még így sem fért bele… és itt el is érkeztünk a jelenbe. Hétfőn reggel van ugyanis a Lolával az élet cikkek utolsó utáni leadási határideje. Én nem tudom, önöket érdekli-e, hogy ha ezt a mondatot befejezem, mit fogok csinálni, de azért elmondom: kitakarítom a lakást. Nagyon ráfér.

 
Fizess elő most a Nők Lapjára! »