Az egymástól elkülönítve és térben is elszakítva nevelt ikertestvérek a legmeglepőbb és legbizarrabb egyezéseket képesek produkálni mind szokásaikban, mind élettörténeteik alakulásában. Ugyanazokat az ételeket szeretik, ugyanazt a szakmát választják, esetleg ugyanabba a típusba szeretnek bele anélkül, hogy a másik sorsának alakulásáról tudomásuk lenne, s ezzel igazolják az öröklődésnek a nevelésen és az egyéb környezeti tényezőkön átnyúló hatását. Az ikrek gyakran egyszerre szülnek, sőt, a haláluk is bekövetkezhet egyazon pillanatban.
Az ikrek hasonlósága zavarba ejt minket, nehezen tudunk vele mit kezdeni. Mivel a nyugati civilizáció annyira ragaszkodik a szabad akarat gondolatához, nem könnyű megemésztenünk, hogy választásainkban ezek szerint sokkal kevesebb szerepe van a tudatosnak és jóval több a tudattalannak, az öröklöttnek, azaz a természetnek annál, mint azt hinni szeretnénk. Mi a szabadságot mindennél fontosabbnak tartjuk, és nem szeretünk tudomást venni a sorsról. Az „eleve elrendeltség” gondolata nem szimpatikus a nyugati agynak, ezért görcsösen ragaszkodunk ahhoz az elképzelésünkhöz is, miszerint mindannyian egyéniségek vagyunk.
Az ikrek hasonlósága azért hoz minket zavarba, mert saját egyéniség mivoltunk is megkérdőjeleződik általa. „Ha lenne egy ikertestvérem, vajon mennyire hasonlítana rám?” – tesszük fel a kérdést, és máris azt mérlegeljük, a most igazi önmagunknak hitt érzéseinkből, gondolatainkból és cselekedeteinkből vajon mennyit hagyna meg nekünk ez a feltételezett ikerpár.
Az ikrek és az egyéniség illúziója
Mindannyiunk stabil meggyőződése, hogy minél jobban, minél mélyebben megismer minket valaki, annál inkább látja, mennyire egyediek vagyunk, milyen sokban különbözünk a világon mindenki mástól. Pedig valójában ennek éppen az ellenkezője igaz. Fizikai valónk esetében csak a kültakarónk, azaz a testünk és a fizimiskánk különbözik jelentősen a többiekétől, de ha elindulunk befelé, és mondjuk, a belső szerveinket vagy a vérkeringésünket vizsgáljuk meg, egyre kevesebb különbséget és egyre több egyezést találunk. A szervezete mindenkinek ugyanúgy működik, legfeljebb a kóros elváltozások visznek kiszámítható és megjósolható mintát ebbe az egyhangúságba. És bármilyen kiábrándítóan hangzik is, de ugyanez igaz a pszichés működésünkre is. Csak a felszínen, a külvilágban való megjelenés szintjén lehetnek valamennyire egyediek érzelmi és lelki megnyilvánulásaink. Ám minél lejjebb ásunk, annál inkább kiderül, hogy ugyanarra a rugóra járunk, ugyanazokat az alapvető mozgatókat kaptuk, s hogy a természet ezen a területen is sokkal nagyobb hatással van ránk, mint azt gondoljuk.
Az egyéniségünk egyedi voltához való ragaszkodásunkból egyenesen következik az ikrekhez való viszonyunk. A pszichológus szakemberek legtöbbször azt javasolják az ikreket nevelő szülőknek, hogy ne öltöztessék őket egyformán, hogy a kicsik kibonthassák a saját egyéniségüket. A szülők felelőssége, mondják, hogy a gyerekek megpróbálhassanak a világ felé nyitni az ikerkapcsolat lazításával. Fontos elősegíteniük, hogy az ikrek külön is legyenek, hogy kialakíthassanak másokkal is kapcsolatokat, „hogy legyenek saját határaik”. Ugyanezen szakemberek szerint az ikrek jobban fejlődnek, ha külön óvodai csoportba járnak, majd külön iskolai osztályban tanulnak, mert így teljesítményüket nem hasonlítják folyton egymáséhoz. Mivel, ha az összehasonlítás az ikerpár egyik tagjára nézve sorozatosan kedvezőtlen, akkor mindez idővel másodrendűségi érzést és állandó kudarcélményt okoz.
Hasonlítani rossz, különbözni jó?
Ezekben a szakmai véleményekben a legkevésbé sem az jelenik meg, mi tesz jót valójában az ikreknek, ők hogyan érzik jobban magukat, és szívük szerint mit választanának. Sokkal inkább az köszön belőlük vissza, hogy társadalmunk megítélése szerint hasonlítani rossz, különbözni pedig jó, s ezt a (tév)hitünket erőltetjük rájuk. Valójában fogalmunk sincs róla, milyen lehet ikertestvérként létezni, mennyi erőt adhat az élet nehéz pillanataiban, ha van mellettünk valaki, aki ilyen mélyen azonos velünk és ilyen pontosan megérti, mit érzünk. Nem tudjuk, milyen lehet, és lehet, hogy nem is akarjuk tudni. Egyediségünkben az elszigeteltségünket ünnepeljük, és ezt erőltetnénk rá azokra is, akiknek nem adatott meg születésüktől fogva a mi magányunk. Nehéz megmondani, melyik gondolat a felkavaróbb számunkra: hogy az ikrek nem tudnak meglenni egymás nélkül, vagy hogy tökéletesen jól érzik magukat egymás közt, azaz remekül megvannak nélkülünk.
|
Az elveszettiker-jelenség Az elveszettiker-jelenségre a Hellinger-féle családállítás irányította rá a figyelmet. Óvatos becslések szerint átlagosan minden nyolcadik terhesség ikerterhességnek indul, ám egy ponton túl az egyik iker nem fejlődik tovább. Nyomtalanul felszívódik, vagy egy csomó marad csupán belőle a placentában. Az is előfordul, hogy a megszületett gyerekben egy úgynevezett dermoid ciszta tartalmazza az elveszett ikertestvér embrionális szöveteit. Még ha nem is tudnak erről az eltűnt testvérről, a tapasztalatok szerint a megszületett fél lelkében ott marad a lenyomata, és akár egy életen át is tudattalanul keresheti őt – de persze nem találja – mindenkiben: barátaiban, kapcsolataiban. „Senki nem elég jó”, mondja ilyenkor, mert arra a közelségre és összeolvadásra vágyik, amelyet magzati korában megtapasztalt. Az is előfordulhat, hogy sorsközösséget vállal vele: „Ha te nem élhetsz, én sem élek jól” – és sorra rontja el kapcsolatait, vagy nem lesz sikeres a munkájában. „Megyek utánad oda, ahol most vagy” – mondhatja tudattalanul, és megbetegszik, anorexiás lesz, vagy balesetet szenved. Közben pedig állandó és megmagyarázhatatlan bűntudat gyötri: úgy érzi, csak akkor van joga élni, ha lemond saját igényeiről és másokat szolgál. |
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Máté Kriszta: Ne legyek én elítélve, ha mást is akarok! » |