Máté Kriszta: Ne legyek én elítélve, ha mást is akarok!

– Mit szeretsz a tanításban?

– Nehéz ezt megfogalmazni… De már a pécsi bölcsészkaron sem adtam le a tanár szakot, ellentétben sok évfolyamtársammal. A tanítási gyakorlatokat is végigcsináltam, pedig amikor bementem az osztályba, először azt mondták: „Új tanuló? Üljön hátra.” Innen kellett elfogadtatnom magam.

– És sikerült?

– Igen. Azt hiszem, a tanításhoz ugyanaz az egó szükséges, ami a szakmánkhoz. Meg aztán… mindig megszeretem őket. Kicsit a nővérük leszek, tőlem kérnek kölcsön, elmondják a szerelmi bánatukat. Nincs küldetéstudatom, hogy majd felnevelem a következő tévés generációt, de jó tanár akarok lenni, például ledoktoráltam a szakmámból. Az órák a stúdióban vannak, kamera előtt, megtanulják, hogyan érjék el a természetesség látszatát, hogyan beszéljenek egy vagy több vendéggel, kezeljék a vitahelyzetet, használják a súgógépet. Jó látni, amikor később bejelentkeznek a világ másik végéről, és nincs lámpalázuk.

– Tehát van a Tények és a tanítás. Meg ugye a négy és fél éves Ádám és a másfél éves Anna.

– Tizenhat évesen kezdtem tévézni, tudatosan készültem erre a pályára, így aztán gyorsan rám nyomták, hogy karrierista vagyok, törtető. Mindig tiltakoztam, de már nem tudom, miért… Tényleg karrierista voltam. Voltak céljaim, és el akartam érni őket. Tudtam, mit akarok, egyáltalán akartam valamit. És tény: nem maradtam otthon három évig a gyerekeimmel. Csakhogy boldogtalan lennék, ha nem csinálhatnám, amit szeretek! Fontos pillanat volt, amikor döntenem kellett: karrier vagy család? Esetleg karrier és család? Korábban elkezdtem felépíteni egy produceri irodát, erről például le kellett mondanom. Nem beszélve arról, hogy mindezek mellett az is fontos, hogy nő maradjak, ne egy munkagép.

– Ezt hogy érted?

– Nem fodrászra, kozmetikusra gondolok, hanem arra, hogy az ember társa, beszélgetőpartnere, tanácsadója, szerelme is maradjon annak, akivel él. Akkor is, ha az idejét, a gondolatait leginkább a hétköznapi feladatok töltik ki: be vannak-e fizetve a számlák, van-e otthon étel, vitt-e a gyerek úszócuccot. De ha velem csak a gyerekekről lehetne beszélgetni, egy idő után biztos eltűnne a viszonyunkból az őszinteség, hiszen Andrásnak, hiába érdekli őt is mindez, nem biztos, hogy nő maradnék. Lehet, hogy csak anya. A gyerekei anyja. Biztos te is sok családot ismersz, ahol ez megtörténik. Szinte észrevétlenül. Nem könnyű… Minden szabad percemben igyekszem követni, ami a világban történik. Amíg Ádám úszik, mobiltelefonon olvasom az újságokat, néha az autóban, piros lámpánál is. És így is állandó a lelkiismeret-furdalás.

– Úgy látom, ez a kérdés erősen foglalkoztat.

– Van egyfajta kultúraváltás, hogy egy nő ne keressen kevesebbet, elfoglaljon bizonyos pozíciókat, de közben minderre nincs megoldás biológiailag, fizikailag, anyagilag, sehogy. Sehol sem. Öt hónap után mentem vissza Ádámnál, négy után Annánál. És igen, aggódtam, mit szólnak majd az emberek. Miközben a világ sok országában néhány hónap után az anyák folytatják a munkát.

– Én azért azt gondolom, nagyon büszkék lehetünk arra, hogy nálunk megvan a lehetőség, hogy egy anya három évig otthon maradjon.

– Aki akar. Vagy megteheti. De hadd ne legyek én elítélve, ha mást is akarok! Nem egyszerű ám… Este fél nyolcra érek haza, fél kilencig az az óra felértékelődik. Együtt vacsorázunk, fürdés, fekvés, átbeszéljük, kivel mi történt. Úgy telik az életem, hogy megtervezem a napot, aztán amikor összeomlik a terv, újratervezem. És itt van András, aki a munkában fanatikus, s bár minden szabad percét a gyerekekkel tölti, de éjszaka sem kapcsolja ki a telefonját, ami rendszeresen csörög is.

– Működik ez a rendszer? Mit jeleznek vissza a gyerekek?

– Éppen ez életem legnagyobb dilemmája. Mert valójában csak később derül ki… Ha azt látnám, hogy megsínylik, valamiről le kellene mondanom. De kiegyensúlyozottnak és boldognak tűnnek, mindenki ilyennek látja őket. Anna szeptembertől bölcsődébe megy, már hordom Tücsökzenére, fejlesztő játszóházba, tornára. Be kellett látnom, un már engem. Megy a nagyok után. Hét ördög! Most kezd beszélni, huszonnégy órán át jár a szája. Elképesztően eleven, és annyira nincs veszélyérzete, hogy már aggódtam, nincs-e valami baja. De az orvos megnyugtatott, hogy van ilyen. Ha ritka is… Húsvétkor fejest ugrott a pelenkázóasztalról, de előtte is volt, hogy nyolc öltéssel varrták össze a homlokát.

– Úgy neveled őket, ahogyan a szüleid neveltek téged?

Kriszta válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok…

Még több az e heti Nők Lapjából: • A Nők Lapja kismamái: Mi hiányzik a baba előtti életükből? » • Olasz ételek Abruzzóból » • Két testben egy lélek – Mit tanulhatunk az ikrektől? » • Hallgass a belső hangra! » • Az 5 legfontosabb kérdés a szérumokról » • Malek Andrea: A gyerekeim elfogadták a férjemet »