Ő-ő-ő… Vidám Vasárnap!

Zoli | 2009. Május 21.
Profi körítés kevéssé profi főszereplővel – több okból is szórakoztató a Hit Gyülekezetének tévéműsora.

Szögezzük le az elején: hitbéli kérdésekben egy tévékritika nem kompetens állást foglalni. Lehet, hogy Németh Sándor tudja a tutit, lehet, hogy nem. Higgyen mindenki abban, amiben szeretne. Azzal viszont, hogy az istentisztelet bevonult a tévébe, alkalmassá vált arra, hogy összemérjük az „egyebekkel”, legyen az a Barátok közt, vagy a tévés igehirdetés külföldi előképei, esetleg magyar gyakorlata.

Fotó: Somorjai László – Hit.hu

Nézzük először a kereteket! A Hit Gyülekezete egyértelműen veri a „hagyományos” tévés liturgiát, a történelmi egyházak feleilyen szórakoztató műsort sem tudnak elővezetni. A nagyzenekar, a szigorú áhítat helyetti önfeledt ünneplés, az egészséges mértékben profanizált körítés egyértelműen működőképesebb, mint a magyarországi vetélytársak tévés produkciói. Egyszerűbben: sokszor az is odakapcsol, vagy épp ott marad (legalábbis a zene alatt), akinek egyébként semmi köze a gyülekezethez, aki nem azt és nem úgy hiszi, ahogy és amit Németh Sándor.

Mindezt segíti a celebtuning is: oké, nem a mai „sztárok” ropják eksztázisban a színpadon, de azért Bayer Friderika vagy épp Cerka a Sing-Singből is képesek behúzni rajongókat saját műfajukból. Persze épp ez a vegyes felvágott teszi kicsit komikussá a közös produkciókat – nem egy Living Colour a végeredmény, ha értitek, mire gondolok… külön-külön jó a marhapörkölt meg a somlói galuska is, de itt eléggé össze lettek borogatva. A célnak persze megfelel: a stadion állva ünnepel, ugrál, énekli a (kissé plágiumgyanús) dalokat.

 

Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a műfaj királyai persze nem ők, hanem egy jóval egzotikusabb vallás csapata, a krisnás hardcore kommandó. Kihagyhatatlan! Mikor a Szigeten hajnali kettőkor, sok-sok alkohol és három-négy végigugrált koncert után, fájó lábbal és kissé üveges tekintettel poroszkálsz a civilek utcáján, na, akkor kell bemenni a varkocsos kopaszokhoz. Két basszusgitár, három-négy széttorzított gitár, rengeteg éneklő, lepedőbe csavart bugizó szerzetes a színpadon, és nyomják, pörgetik, torokból, reszelve, hogy fél perc múlva te is ott pogózol előttük. Ők a királyok, és nincs megállás, van viszont „súgógép”, az egyik showman kezében képregényekből ismert szövegbuborékokkal, és van ugrándozás ezerrel.

A hitesek persze öltönyben, világosban, vasárnap délelőtt nyomják, hülyén is nézne ki, ha Friderika hirtelen sikítva beugrana a tömegbe, vagy Németh Sándor ördögvillázva, szemeit forgatva végignyalná a mikrofonállványt.

 

Fotó: Somorjai László – Hit.hu

Zene tehát kipipálva – de ami utána jön! Az az igazi attrakció… és most álljunk is meg egy percre. Én ugyanis nem tudom, mennyire profi Németh Sándor a szervezetirányításban, nem tudom, mennyire jó üzletember, mennyire profi szervező vagy PR-os. Egy viszont biztos: szegénynek olyan komoly problémái vannak édes anyanyelvünkkel, amelyek okán még egy betelefonálós vetélkedőt sem bíznék rá. Mondom, biztos van rengeteg pozitív tulajdonsága és előnye, de én utoljára Medgyessy Pétertől hallottam ennyi indokolatlan „őőőő”-t meg ilyen „kreatív” ragozást. Sőt, egyenesen Bódi Gusztit juttatja eszembe, aki épp hosszú körmondatokba bonyolódva próbálja jókívánságait elővezetni „tenéked, meg neked a te családodnak minden ágára, és legyél a te boldog az életedben mindig, mikor a családodnak neked minden szépséget kívánom, és gazdagságban-betegségben legyen a te hosszú életed”. Értem én a szándékot, becsülöm is, de ez senkit nem ment fel azon kötelessége alól, hogy sok ember előtt beszélve még a mondat végén is emlékezzen arra, hogy mivel is kezdte. Nem vagyok ugyan statisztikai sokaság, de például a „megérintette az őőő halott őőő halottas őő holttest őőő koporsót” kezdetű történet végét már nem tudtam kivárni.

Azt viszont nem tudom és nem is akarom eldönteni, hogy jó-e azoknak az embereknek, akik ott ülnek, vagy a tévében nézik a Vidám Vasárnapot. Tény, hogy nem látom az arcukon azt a szégyenkezéssel vegyes idegességet, mint a bogárevő, falba vágott lyukak előtt piruettező, harminc ezüstpénzért egy élet munkáját eláruló celebekén. Tény, hogy ezek az emberek JÓL ÉRZIK MAGUKAT, és manapság ez egyáltalán nem lebecsülendő fegyvertény egy tévéműsortól. Az meg a másik fele a dolognak, hogy mindez még nagyon messze van a profizmustól. Aki hallott már autentikus, amerikai, templomi gospelkórust, aki látta már, hogy szántja fel a színpadot, milyen gördülékenyen és választékosan beszél egy profi tévés igehirdető, az tudja, hogy nálunk most épp vakok közt a félszemű a király.

A végére pedig egy személyes, végképp nem objektív megjegyzés: nem tudom eldönteni, hogy inkább komikus vagy ijesztő számomra, hogy hosszú sorokban ülnek ezek az emberek, akikhez láthatatlan joystick van bekötve a prédikátornál. Jobbra húzza – feláll, balra húzza – örül, kattint egyet – és már érzi is az Urat.

Pont ezt utáltam a Big Brotherben is.

Exit mobile version