Hernádi Judit: Mindig féltek tőlem a férfiak!

A negyediken van a lakosztály, öltöztetők, sminkesek, fodrászok futkosnak egyik szobából a másikba, a díszes korridoron toporgok. Melltartóban vagyok, búgja a másik szobából, ettől melegem lesz, ledobom a kabátom. Miben jöttél?, kérdezi. A viharvert zubbonyomra nézek, neked nem jó, szólok át. Azért bekéreti. Nem elég elegáns. A pólómra is rákérdez, adjam kölcsön azt. Abba nem megyek bele, erre egy vörös trikóban jelenik meg, szoknyája térd fölé ér. Fölcsatol egy vérlázítóan kecses magas sarkút. Nagyon jó a lábad, mondom. De azt én hoztam, veti oda. Valami gond van a ruhákkal, a „meleg” öltöztetőfiú izgatottan hívja mesterét. A szoba közepén, akár egy trón, ott egy aranyozott fotel. Beleül, én meg az ágyzsámolyra kucorodok. Beszélgessünk, mondja, és hatalmas szemével rám néz. A lakosztályban megáll a levegő, mindenki a dívához illő első kérdést várja.

– Tudtad, hogy egy internetes szavazáson minden idők legszebb mellének a tiédet választották az olvasók?

– Hol látták ők azt?

– A Hasutasok című filmben. Én meg büszke vagyok, már ha szabad. Végül is… azt a jelenetet én írtam neked. Már nem éltem hiába, adtam valamit a filmtörténetnek.

– Az én mellemet?

– Miért? Az azért nem kis dolog.

Mosolyog, mint egy pirulós kislány, és angyali kedvességgel mondja:

– Ha nem mutattam volna elég jól, kihúzatom veled.

– Magamról jut eszembe, miért akarnak a férfiak mindig a te fényedben fürödni? Verebes is, a regényében, a te apropódon magáról beszél.

– A „hogyan látlak én téged?”, az mindig óriási dolog! A „milyennek látlak?” már maga a szerelem. És ez a regény nem is rólam szól, hanem róla, az én tükrömben nézi magát. De ezt be is vallja.

– Mit szóltál az ötlethez, hogy múzsa leszel?

– Vannak a regényben elképzelt részek, némelyik jelenet a ’20-as, ’30-as években játszódik. Egy játék: mi történne, ha egy ilyen típusú nő, mint én, ilyen helyzetekbe keveredne? Van egy perlekedő jelenet a Csortossal, én arról úgy éreztem, így nem lehet viselkedni. Ezért mikor Pista első kötetbemutatóján felolvastam, puhítottam a saját szerepemen. Ő meg azt mondta, legyél kemény, „neked van igazad”. Ez borzasztóan furcsa volt. Azoktól a tulajdonságoktól, melyeket ő kiemelt belőlem, és pozitívnak ítélt, én kínlódom. A szókimondásomtól szenvedek. Lehet, hogy igazam van, de mikor hazamegyek, azon gondolkodom, „kit tettem ma tönkre?”.

– Gyakorta emlegeti a könyv, hogy mindig féltek tőled a férfiak.

– Ez így is van, sajnos. A múltkor voltam egy koncerten, a lányom énekelt a Balkan Fanatikkal, és ahogy a pultnál álltam, odajött hozzám egy egész jó kiállású, huszonéves srác… a korosztályom… és kedvesen, de kikezdett velem. Lassan nyilvánvalóvá vált, hogy a fiúnak fogalma sincsen, kivel beszél. Kiderült, hogy ő orosz, tud magyarul, de idegen. Ő Szergej, és orosz, ő mert velem… érted ezt? Ennyit tudok erről mondani.

– Nincsenek Pesten gavallérok?

– Akik meghívnak egy kávéra?

– Annyi a gavallér. Igazi, belevaló férfiak, akik udvarolnak neked.

– Biztos vannak. Én meg szépen csöndben várom, hogy vegyék maguknak a bátorságot, és hívjanak meg egy… nem! Nem várok semmit. Fogalmam sincs, mit várok. Szomorú vagyok ettől, hogy bátortalanok, de megértem, nagyon megértem.

– Tényleg vertél férfiakat?

– Csak egyet. Mert akarta…

– Láttad a szemén?

– Igen, belső kívánsága volt neki. Bűntudata volt, és ezért szerette volna, ha kikap… – mondja, és nevet a szeme. Nem lehet tudni, hogy most komolyan beszél, vagy viccel. A hangja is megváltozik, édes lesz és ártatlan… – De ez nem belőlem fakad! Ilyen férfi volt, kiprovokálta, hogy verekedjen. Csak azt kapta, amit szeretett volna. Én nem voltam ettől boldog, de neki ez kellett… Volt olyan, hogy aludtam volna inkább, de ő hazajött, felébresztett, piszkált, mondott borzalmasakat, én meg nekiestem… nagyon szerettem… ezeket ne írd le, légy szíves!

– Jó. Azt állítja a regény, hogy te akkor vagy elemedben a színpadon, ha előtte tüzes helyzetekbe kerülsz.

– Ez hülyeség! És különben is, nem ezt írja, ne haragudj! Azt írja, hogy kedvesnek kell hozzám lenni, és a nőiségemet föl kell…

– …ennél sokkal konkrétabb.

– Nem tudom, lehet. Én ezt hagytam.

– És így érezted?

– Nem. De a szíve joga Pistának így gondolni. És lehet, hogy igaza van. Én nem éreztem, hogy nekem erre szükségem lenne. Én nagyon szerettem a színházi partnereimet, szerettem, ha udvarolnak, de ha nem, azt is el tudtam viselni. De valódi szerelemérzésig… nem volt jellemző. Sokkal többre tartottam a szakmai együttműködést, mint a szerelmet. Nincs annál klasszabb, mint amikor belenézek a partner szemébe, és többet tudok róla, mint esküszöm, a felesége. És lehet, hogy ő is rólam. De ez több mint szexuális bizsergés. Ha meg van bizsergés, akkor annak meg kell lenni. De olyan kollégával nem nagyon volt.

– Hm.

– Nagyon kell gondolkodnom, mert már annyira elfelejtettem az életemet.

– Pedig éppen a kezdetekről akartalak kérdezni. Miért kezdtél te mindent ilyen korán? Kirúgtak az ország összes középiskolájából, két hét múlva meg visszavettek volna, de azt mondtad, közben felnőttél. Mi történt?

Judit válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok…