Első szerelem – az utolsó vérig

Általános vélemény, hogy a házasság akkor lesz tartós, ha erős szerelemre épül. Ha a lángolás fogyatkozik is egy idő után, úgy alakul át, hogy megfelelő kötőerőnek bizonyulhat – akár egy életen át is. A Harsányi házaspár egyik tagja heves szerelemmel, a másik erős elszántsággal vágott bele tizenhat, illetve tizenhét évesen a kapcsolatba, és sziklaszilárd várat építettek belőle. Ők a szerelmet, szeretetet építkezésnek fogják fel, nem pedig tengeren hányódó hajónak, amely kiszolgáltatott az elemeknek, esetleg egy új szerelem szelének. Ildikó Kecelen lakott, Zsolt Budapesten, és egy keresztény zenei csoportban találkoztak. Zsolt dobolt, Ildikó énekelni jelentkezett, amikor épp a tizenhatodik évét töltötte be.

„Korán odaadni az életed”

– Mindig szerelmes típus voltam, és Zsolti azonnal megtetszett. Mivel kedvesen beszélgetett velem olykor, azt hittem, kölcsönös, egészen addig, míg meg nem láttam egy másik lánnyal – emlékszik vissza Ildikó, aki most harmincnyolc éves, gyógytornász végzettségű, négy fiúgyermeküket neveli otthon, míg egy évvel idősebb férje, Zsolt, a családi vállalkozások után szaladgál.

– Én mindenkivel kedves voltam, de egy másik lányba voltam szerelmes – vallja be Zsolt. – A lány viszont pár hónap után otthagyott. Akkor azt gondoltam, lehet, hogy a lányokkal vigyázni kell. Aztán a nyári táborban újra elkezdtünk beszélgetni Ildikóval, egy teljes éjszakán át sétáltunk a városban, és feltűnt, milyen szépen csillog a szeme, ha rám néz. De még sokáig tartózkodó voltam. Megmondtam, hogy nem szeretnék kapcsolatot, csak akkor, ha tud komolyan gondolkodni. Vagy együtt éljük le az életünket, vagy ne is kezdjünk bele. Az életünk folyamatos építkezés, én nem akarom lerombolni, újra felépíteni, aztán megint lerombolni. Ezt akkor persze nem ilyen tudatosan gondoltam át, csak azt éreztem, hogy nem szeretnék kockáztatni. Aki nekem adta az életét, annak én is odaadom a magamét, és így leszünk egyek és elválaszthatatlanok.

– Ez akkor a papás-mamás játék egy fejlettebb változata volt – mosolyog Ildikó. – Nem tudtuk még, hogy mit mondunk, de elszántság volt bennünk, meg egy otthonról hozott szilárd értékrend. Én ráadásul nagyon szerelmes is voltam Zsoltiba. Úgyhogy elkezdtünk járni, minden héten leveleztünk, és havonta egyszer találkoztunk, amikor jöttem a kórussal próbálni. Jó volt ez így, mert mindig nagyon vágyakoztunk egymás után. Később, amikor Miskolcra jártam főiskolára, hetente egyszer találkoztunk a pályaudvaron, amikor átszálltam és a csatlakozásra vártam. Másfél óránk volt, és ehhez Zsoltinak oda-vissza két órát kellett buszoznia.

Évekig ment ez így, közben mindkettőjüket érték kísértések. Ildikó szerint Zsolt nem látja meg másokon az érzelmeket, észre sem veszi, ha egy nő akar tőle valamit. Ildikó bezzeg észrevette, hogy sok fiú volt belé szerelmes.

– Vicces volt látnom, hogy egy csomó srác megbolondul értem, én meg egy olyan fiúért vagyok oda, aki ugyan mélyen szeret, de nem udvarolgat látványosan.

– Számomra a házasság értelmi és nem érzelmi döntés – mondja Zsolt. – Nagyon örülök, hogy olyan lány lett a feleségem, akibe akkor még, nagyon fiatalon, nem voltam szerelmes, de másképpen nem is lettem volna döntésképes! Ám ez nem jelenti azt, hogy később nem lettem szerelmes belé. De ez a kapcsolat – bármennyire is kamaszok voltunk – nem a szex jegyében fogant, hanem nagyon erős alapokra épült rá a szexuális vonzalom.

Zsolt azt mondja, sosem ingott meg.

– Persze, hogy vannak szebb lányok Ildikónál. És akkor mi van? Az étteremben – amelynek a tulajdonosa vagyok – dogozott egy ideig egy huszonkét éves, csinos lány, és úgy vettem észre, hogy rám hajtott. Szóltam a barátaimnak és Ildikónak is, hogy figyeljék meg, hogyan viselkedik, mert nem vagyok biztos benne, de ha igen, akkor mennie kell. Pontosan tudtam, hogy nincs szükségem szexuális kapcsolatra, hiszen a mi házasságunk ebből a szempontból is jó. Szenzációs dolog az orgazmus, de ha közben tönkremegy egy család, a négy fiamnak kihúzom a lába alól a talajt… hol van ez arányban?

A Harsányi házaspár életében is voltak (vannak) nehéz időszakok. Például, amikor megszülettek a gyerekek, Zsoltra kevesebb figyelem, energia maradt.

– Ismerek olyan férfit, aki ezért elvált. De Ildikó is elhagyhatna engem amiatt, hogy sokat dolgozom, és alig vagyok itthon. Elviseli, pedig hisztizhetne. Az érzések könnyen be tudnak csapni bennünket, de tudatossággal nagy dolgokra vagyunk képesek. Szabadságunkban áll jót és rosszat cselekedni. Azt hiszem, minket legfeljebb a halál tudna elválasztani egymástól.

– Meg kellett tanulnunk egymás nyelvét, odafigyelve a másik igényeire, vágyaira. Ha az ember így szeret, abban megtalálhatja saját magát is, és nem vágyik másra – teszi hozzá Ildikó. – Lehet, hogy van ebben áldozat, különösen, ha ilyen korán kezdesz egy kapcsolatot: az elején még nem tudod, mi lesz belőle. De másképp nem lesz jó, csak ha elkezded építeni, és ezzel vállalsz bizonyos veszteségeket is. Elköteleződés nélkül sosem lesz jó a házasság.

„Azt mondják, nem jó, ha az ember mindjárt az első szerelméhez hozzámegy”

Úgy tűnik, nemcsak a felelősségvállalás, de bizonyos próbatételek is nagyon megerősítik az efféle, korán szövődött kapcsolatokat. Például a hosszú távollét, a másik kínzó hiánya, vagy az idegen közegben való egymásra utaltság. Emília és Péter szerelme úgy kezdődött, hogy kellett egy földrajzkönyv. A tizenhat éves lány barátnőjének volt egyik ismerőse az elsős egyetemista Kertész Péter, aki éppen vizsgára készült. Összefutottak, beszélgettek, aztán megint, és valahogy még mindig maradt mondanivaló. Már egy hónapja találkozgattak, amikor Péter építőtáborba ment a Szovjetunióba, tehénistállókat építeni.

– Azt mondta, mielőtt elment, hogy szeret, én meg azt éreztem, nem tudom. De alig vártam, hogy hazajöjjön – emlékszik vissza a most ötvenhét éves asszony. – Miután hazajött, két évig nagyon jól megvoltunk, majd elvitték katonának. Megesett, hogy fél évig nem tudtunk találkozni, mert a határőrségnél volt, és csak rövid eltávozásokra kapott engedélyt. Minden második nap levelet írtam neki, és mivel olyan iskolába jártam – kirakatrendezőnek tanultam -, ahol a lányok körében divat volt az eljegyzés, gyűrűt is váltottunk. Ennek ellenére ez az időszak nagy megpróbáltatást jelentett, előfordult, hogy már nem is nagyon emlékeztem, mit is szerettünk egymásban. Volt akkoriban egy fiú, akinek nagyon tetszettem, és ezt meg is írtam Péternek. Azt válaszolta, megérti, de döntsek. Elmeséltem ezt a másik fiúnak, aki nem akarta elhinni, hogy én mindent bevallottam a vőlegényemnek. Számomra ez volt a döntő: ha ezt nem hiszi el, nem ő az igazi. Péterrel azóta is mindent meg tudunk egymással beszélni.

Nem sokkal a leszerelés előtt azt mondta, menjek hozzá feleségül, mert akkor kap tíz nap nősülési szabadságot. Nagyon megrémültem ettől, mert alig húszéves voltam, és tudtam, a házasság egy életre szól, és azt mondják, nem jó, ha az ember mindjárt az első szerelméhez hozzámegy. Csak azt sem mondhatom, hogy „bocs, de én még szeretnék egy kicsit kalandozni”, hiszen miért várna rám ölbe tett kézzel?! Ha elmegyek, akkor nincs visszaút. Mivel nagyon szerettem, és jól megvoltunk, túl nagy lett volna a veszteség. Végül tehát igent mondtam. Amikor leszerelt és ismét együtt lehettünk, már megint emlékeztem, mit is szeretek benne annyira. Két év házasság után született az első fiunk, öt év múlva a második, és nagyon beindult az életünk. Pétert a karrierje igen távoli országokba sodorta, mi pedig mindenhova mentünk vele. Ez nagyon erősen összekovácsolt minket. A diplomatavilág olyan, mint az akvárium: kis kolóniában éltünk, és különösen egy olyan országban, mint Irán, nagyon egymásra voltunk utalva. Kísértés persze mindig van, de ha az ember mindig szem előtt tartja, mit veszíthet, akkor nem nehéz ellenállni. Bevallom, sokszor tetszett is az udvarlás, de sosem bátorítottam senkit, és Péternek mindig elmeséltem, aki ezt a „tulajdonos” büszkeségével hallgatta. Nemcsak házastársai, jó barátai is vagyunk egymásnak immár negyvenegy éve. Kölcsönösen szabadságot adunk és várunk el, külön utakon is járunk, de amikor hazafelé tartok, jó arra gondolni, milyen lesz este mindent megbeszélni és hozzábújni.

„Ugyanazt látjuk egymásban, akibe fiatalon beleszerettünk”

Amikor először pillantottam meg Hevesi Imrét és feleségét, Hámori Krisztinát, egy békéscsabai étteremben, nem tudtam róluk levenni a tekintetem. Rég láttam már ennyire összeillő szép párt. Kriszta még csak tizenhat volt, mikor először megpillantotta Imrét… már huszonegy éve házasok. Bár mindketten tanárként végeztek, Imre a Névtelen nullában halmozta a slágereket és azóta is sikeres előadóművész, Krisztina lakberendező. (Mindketten híres testvérrel dicsekedhetnek, Kriszta húga, Hámori Gabi színésznő, Imre öccse, Hevesi Tamás zenész, edző.)

– Tizenhat évesen, a vonaton láttam meg Imrét – meséli Krisztina -, aki már huszonnégy éves volt, hozzám képest felnőtt. Azonnal beleszerettem. Nekem máig ő az első szerelmem, róla ez nem mondható el. Már akkor népszerű zenésznek számított, én is kaptam tőle gitáros szerenádokat. Viszont azt is tudtam róla, hogy buknak rá a csajok, és ő nagykanállal falta az életet. Nem is titkolta előttem. Nagyon szenvedtem tőle, hogy úgy beszél az előző szerelmeiről, mintha a tesója lennék. Lassan beláttam, talán jobb is, hogy ennyire őszinte, hogy kitombolta magát, mielőtt huszonegy évesen hozzámentem. Ekkor már a szerelem félresöpört minden aggályt, és tudtam: velem akarja leélni az életét. A nagy szerelem ma sem múlt el. Négy lányunk van, egyetemistától az ovisig. Persze nálunk is előfordultak ajtócsapkodások, viták. Imre népszerű zenész, sokfelé hívják, a fiatal tehetségeket önzetlenül felkarolja. Nagyon nem tetszett, hogy rácsimpaszkodnak a rajongók, és meg sem próbálja őket lerázni. Egyszer úgy összevesztünk emiatt, hogy elhatároztam: felmegyek Budapestre és bepasizom. Felültem a vonatra. Már ott felcsíphettem volna a szemben ülő fickót, de képtelen voltam rá. Ezután döntöttem el, hogy jó nő leszek. Szexis. Hogy legyen miért hazajönnie a férjemnek. Oka lett volna rá, hogy féltékeny legyen, mert sokan legyeskedtek körülöttem, de egy sem volt, aki felvehette volna Imrével a versenyt. Az a jó az ilyen korai, szerelemi házasságokban, hogy sok év múlva is azt látjuk egymásban, akibe fiatalon beleszerettünk! Miközben már az emberi értékeit és gyengeségeit is jól ismerjük. Mindketten nagyon szenvedélyesek vagyunk, mindent rögtön kiadunk magunkból, akár az olaszok. Jókat tudunk együtt nevetni, enni, imádjuk a gyerekeinket és egymást.

Krisztina szerint a sors rendelte őket egymásnak. Hisz az égi jelekben: azt mondja, nem lehet véletlen, hogy az ő első személyi igazolványának száma megegyezik a férje születési dátumával. Negyedszázada szálltak fel a Szegedre tartó „szerelemvonatra”, és immár hatan utaznak rajta.

Aki elment, visszafordult és hazatalált

Miként a pásztornak a megtért bárány, az anyának a tékozló fiú, új élettel, óriási ajándékkal felér a szerelmes embernek a megszenvedett, kiküzdött hűség. Mert – ahogy mondják – ami nem öl meg, az megerősít.

– 1972-ben a szigligeti strandon ismertem meg Daniellát. Ő tizennégy éves volt, én tizenhat, igazi első szerelem volt a miénk – meséli Dr. Csókay András agysebész. – Még akkor ősszel meg is állapodtunk abban, hogy együtt fogjuk leélni az életünket. Minden nagyon jól ment: egyetemet és főiskolát végeztünk mindketten, összeházasodtunk, született három fiúgyermekünk. Házasságunk első fele szép példája annak, hogy emberi erővel szép dolgokat lehet elkezdeni, de ahhoz, hogy az beteljesítse az igazi küldetését, nem elég az emberi akarat… mert gyarlók vagyunk. Elkezdtem kicsapongó, hűtlen életet élni. Nem vádolhatok senkit ezért, csak magamat, mert mindig van tíz lépcső, amikor még vissza lehet fordulni. De az ember elnyomja a lelkiismeretét.

 
A férfi egyszer azzal ment haza, hogy mondani akar valamit. És csak dőlt belőle a szó…

– Felborult hirtelen a világ. Egy csomagban kaptam meg mindent – emlékszik vissza Daniella, a feleség. – Elmondta, kivel, hányszor volt eddig viszonya, és hogy gyereke van egy nőtől. Azt gondolta, ez elég ahhoz, hogy elküldjem.

– Ez tipikus férfialjasság – vág a szavába a férje. – Mivel nem merjük fölvállalni a bűnünket, megpróbáljuk addig csikorgatni a tényeket, amíg a szerencsétlen nő azt nem mondja: „menj el!”

– Nem tettem ezt – folytatja Daniella -, pedig pokoli volt, hogy azok az évek is bemocskolódtak, amelyeket problémamentesnek hittem. De mindent egybevetve azt gondoltam: ettől még nem ér véget a világ. Mi vagyunk a családja, itt vannak a gyerekei, lépjünk ezen túl, megbocsátok. Csakhogy eleinte nem tudtam, hogy ő még szerelmes…

– Ennek semmi köze nem volt a szerelemhez – igazítja ki feleségét András. – Ezek rendezetlen ragaszkodások. Szerelemről akkor lehet beszélni, ha azt megpecsételi a sírig tartó hűség. Én akkor bűnben éltem, és az ilyen nem szerethet. Nem volt bennem igazi bánat, csak szabadulni akartam a lelkiismeret-furdalás terhétől. Ez a másik tipikus gonoszságunk: nem bírjuk a lelki terhet, elmondjuk a bűnt, és ettől azt hisszük, rendes emberek vagyunk. De ez nem őszinteség – ez önzés. Magunkkal kell elszámolni!

– Már csak azért sem volt őszinteség, mert az épp aktuális kapcsolatát nem mondta el. Végül aztán kiderült az igazság: az, hogy folyamatban van egy több éve tartó kapcsolata. Akkor elkezdődött az igazi gyötrődés. Nem tudott könnyen elszakadni tőlünk, és ezt a másik fél is rosszul bírta. Ment a huzavona: két napig itthon, két napig ott. Sokáig sem a gyerekek, sem a szüleink nem tudtak semmiről. Úgy gondoltuk, András visszatérése könnyebb lesz, ha nem kell a szégyennel is szembesülnie, és a kamasz gyerekeink lelkét sem akartuk terhelni. De aztán volt olyan korszak is, hogy elválunk.

– Daniella újra és újra megbocsátott. Ha mindig gonosz vagy valakivel, és rendre szeretetet kapsz válaszul, nem indulatot, az térdre kényszerít. De ennek a megbocsátásnak sterilnek kell lennie, és ehhez iszonyú lelkierő kell. Az asszonyok ott hibáznak, hogy egy idő után nem bírják cérnával. Én is vártam, hogy ordítson, kitörjön, és akkor rá lehet mutatni, hogy látod, ezért kell elmennem! De nem. Ő mindig megbocsátott. Aztán egyszer a domonkos rendi templomban térdeltem a kereszt előtt, és kértem a jó Istent, segítsen. Ahogy néztem a négy-öt méter magas feszületet, Krisztus lenézett rám. Onnantól nem volt többé kétség, megingás… Daniella mesélte később, hogy a barátnői sokszor arra biztatták, tegye ki a szűrömet, és bugyutaságnak tartották az ő megbocsátó viselkedését.

– Képtelen voltam elképzelni az életet nélküle. Úgy volt kerek nekem a világ mindig is. Csak nem tudtam, hogy neki nem kerek. Pszichológusok mondják, hogy az ilyen korán kezdődött kapcsolatokban azért lép félre a férfi, mert nem ismerhetett meg más nőt. Én inkább azt gondolom, hogy lehettek olyan hullámvölgyek a házasságunkban, amikor érzelmi vákuum keletkezett, és olyankor könnyebben köt valamelyik fél külső kapcsolatot.

– Daniella, nem félsz, hogy kapsz egy újabb „csomagot” a szeretők nevével?

– Eleinte féltem. De mivel a visszatérő rossz érzésem sosem igazolódott be, leszoktam róla. Megújult szeretettel vártuk őt vissza, és úgy élt köztünk, mint aki teljesen hazatért. De csak a templomi látomás után szakított meg minden kapcsolatot.

– Ennek immár tíz éve, és öt év „szermentességet” már az addiktológia is gyógyulásnak minősít, úgyhogy én is gyógyultnak vagyok tekinthető.

– Nagyon korán kezdtük, és a békülés után negyvenhét éves voltam, mikor a legkisebb fiunk megszületett! Ha az ember szereti a férjét, meg tud bocsátani.

 
Fizess elő most a Nők Lapjára! »