D. Tóth Kriszta: Királylány a medencében

Praktikusan rövid körömmel, farmerban, bőrszandálban és pamutpólóban mentem Lola bemutató úszásórájára. Mi másban? Csilla néninek fogalma sem volt arról, hogy ez a Lola AZ a Lola (és ez így is van nagyon jól), ezért aztán azt sem tudta, hogy ez a mama AZ a mama (ez meg még jobban van így). Nem is sejthette tehát, hogy igen messze állok a dámák családjától. Csak azt tudta, hogy tanítványai legmimózábbika olyan, mint egy igazi borsószem királykisasszony. A víz alatt is megérzi, ha valami nyomja a hátát. Lola egészen a közeli múltig visított, ha víz ment a szemébe, fölhúzta az orrát, ha a többiek ugráltak mellette, és úgy tartotta ki a fejét a vízből tempózás közben, mint a pipiskedő (valódi) nagyvilági dámák a Gellértben. Naná, hogy azt képzelte ez a jó tanárnő, hogy ha a gyerek ilyen királylány, akkor az anyja minimum egy királyné. De inkább királynő. Aztán kiderült, hogy még csak alattvaló sem vagyok. Lolát nem mi neveljük kényes hercegnővé, hanem egészen magától ilyen. Legalábbis, ha úgy hozza kedve.

Pedig a vizet szereti. A fürdőkádban például egészen bátor. És a tavalyi nyaraláskor is be mert menni nyakig – az utolsó napon. Na, nem a tengerbe, hanem a medencébe. Jó, mondjuk ki – noha az ellenkezője sokkal jobb színben tüntetne föl engem is meg a gyereket is –, ha vízről van szó, Lola egy kényes és gyáva kis madár. Amiről más gyereket egy-két óra alatt meg lehet győzni (merülj le, engedd el magad, hagyd, hogy az arcod vizes legyen – vagy legalább engedd el a korlátot), ahhoz az élet egyéb területein meglehetősen vagány Lolának az uszodában egy egész tanév kellett. Elképedésemet látva Csilla néni azért megnyugtatott. Lolával semmi baj nincs, mozgáskoordinációja kifejezetten fejlett, gyorsan tanul, az intelligenciája is a korának megfelelően működik. Minden csoportban van egy-két olyan gyerek, aki alapvetően nem rajong a vízért (de könyörgök, miért pont az enyém!?). Úszni persze azok a dedek is képesek megtanulni, akik döntően a szárazföldön érzik jól magukat, csak éppen lassabban. Több türelem kell hozzájuk, és néhány trükk. Csilla néni például cicamosdást imitálva vette rá Lolát, hogy bevizezze királylányarcát. Játékokat vet be a lábtempóhoz és a karcsapásokhoz. Viccelődve veszi rá a helyes légzésre, és mondókaszerűen számol, miközben a kicsi észrevétlenül átússza keresztben a medencét. Na jó, karúszóban, szigorúan karúszóban, de akkor is. Sőt a jó tanárnő egyszer-kétszer, de csakis ennyiszer, az elmúlt nyolc hónap során, még arról is meggyőzte, hogy nézzen le a víz alá. Hátha van ott valami érdekes.

Az események hatása alá kerültem. Büszke voltam, zavarodott, tanácstalan és bizakodó – egyszerre. Ültem a volán mögött a bemutatóóra után, és nem akaródzott elfordítani a slusszkulcsot. A szélvédőn át ugyanis egyáltalán nem a nyüzsgő utcát láttam, hanem egy előnytelenül rövidre vágott hajú 7-8 éves kislányt. Praktikusan rövid körmökkel, zöld szemmel, orra körül az első nyári szeplőkkel. És remegő térdekkel – egy kaposvári úszómedence partján. „Na gyerünk, Peti! Ugorj be, már csak rád várunk!” – harsant az úszásoktató hangja. De nem Csilla néni kedvesen határozott mezzóján, hanem egy elfeledett nevű bácsi karcos tenorján. Hát persze. Petinek hívott, a hajam miatt. És cukkolt minduntalan, mert gyávább voltam, mint a többi. Gyávább és tehetségtelenebb. Én a túlélésért úsztam, a többiek a mozgás öröméért. Én a félelemtől nem tudtam aludni az órát megelőző éjjel, a többiek az izgalomtól. És állandóan a szilárd talajt kerestem a lábam alatt. Persze aztán csak megtanultam úszni, a vizet pedig kifejezetten megszerettem. De soha nem vált belőlem olyan vízikacsa, mint mondjuk az öcsémből, akit vontatókötéllel kellett kihúzni a Balatonból, amikor már lila volt a szája. Talán Lola sem reménytelen eset. Talán egyszer nem ő lesz a medencék kényes borsószem királykisasszonya. Ha Csilla néni türelme kitart még egy-két évig, esetleg ő is megtanulhat úszni. Karúszó, görcsök, pipiskedés és orrfelhúzás nélkül. Elvégre attól még lehet valaki hercegnő, hogy szereti a vizet…

 
Fizess elő most a Nők Lapjára! »