Mi 3-an, Ők 3-an: Altass, ha tudsz

Mónika: Mi kuckózunk

Az első reggelen fél tízig aludtunk. Mind a hárman. Akinek ezt elmeséljük, el sem hiszi, hogy újszülött van a házban – véltük, és igazunk is lett. Pedig valóban, Letibaba este tizenegy órakor megvacsorázott, és legközelebb másnap reggel ötkor evett, azt is inkább mi erőltettük. Majd visszabújtunk mindannyian az ágyba… Amikor megkérdezték tőlünk, a kisbabánk már átalussza-e az éjszakát, azt válaszoltuk, MÉG átalussza (s ebben változást legkorábban serdülőkorában vártunk). Persze hamarabb jött: úgy a baba tíz hónapos kora körül. Azóta minden hajnalban felsír, egyszer. Illetve nem tudjuk, hogy hányszor sírna fel, mert mi ilyenkor rögtön magunk közé vesszük, s mindhárman visszaalszunk, azonnal.

Még tavaly november táján Letibabával elkezdtük együtt aludni közös, napközbeni téli álmunkat is, délelőtt és délután két-két órára összekuckózunk, ha csak megengedik egyéb teendőink. Az összekuckózás hozzávalói: 1 szivacsmatrac, 1 pléd, 1 álmos kisbaba és 1 még álmosabb édesanya. Bevált recept, mindenkinek csak ajánlani tudjuk nyárra is… S attól se tartson senki, hogy gyermeke megszokja ezt a rituálét, s később csak így akar elaludni napközben. A mi kislányunk szívesen kuckózik egyedül is, legfeljebb valamivel rövidebbre fogja a szunyókálást. Ráadásul nem nyűgös, amikor fáradt, hanem ott alszik el, ahol éppen elálmosodik: az édesapja ügyvédi irodájában éppúgy elnyúlik, mint vendégségben vagy éppen a piaci vircsaft közepén a babakocsijában, miközben én bevásárlószatyrokkal és a kofákkal küzdök.

Gyermekpszichológus barátnőnknek is elmeséltük, milyen szerencsések vagyunk Letivel, aki szinte az első naptól kezdve ráhangolódott a bioritmusunkra, hiszen kevés kivétellel, hagy nekünk esténként két órát magukra, és velünk egy időben – igaz, velünk egy ágyban – ébred. Barátnénk szerint azonban a szerencsénél több kell az ilyen harmonikus együttéléshez (amikor is mindenki pihenten kezdheti a napot), hiszen egy jó temperamentumú gyereket is el lehet rontani, mondta ő. Mire, természetesen, mi majdnem lefolytunk szülői büszkeségünkben a kanapéról…

A titok, azt hiszem, abban (is) rejlik, hogy nemcsak napközben nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a kiságyában aludjon el Letibaba, hanem este sem ott altatjuk el. Pontosabban nem is altatjuk, este körülöttünk bóklászik a nappaliban, s ahol éri az álom – rendszerint ugyanabban az időben -, a szőnyegen, a kanapén vagy az ölünkben, ott eldől. Így mi az alvó babánkat fektetjük le az ágyába. Az ébren lévőt amúgy sem lehetne, mert ha csak közelítünk vele fekvőhelye felé, máris zokogórohamot kap…

Azért szólnunk kell az elalvás utáni nagy feltámadásairól is. Amikor már azt hisszük, másnap hajnalig csak csendes szuszogást hallunk a kiságy felöl, egy szellemalakot látunk imbolyogni a rácsnál (bárki kísértetnek nézné a félhomályban a fehér hálózsákba bújtatott, karjaival lassú evezőcsapásokat végző gyermekünket). Rendszerint az édesapja próbálja – az ő szavaival – a függőleges babát vízszintes pozícióra bírni. Ennek a – nálunk – klasszikussá vált elemei: buksisimogatás, hátmasszázs, cumi szájba igazítás, majd mindez megismételve, tíztől százig terjedő alkalommal. Olyan is előfordul, hogy félóra múlva mindketten megjelennek a gyerekszoba ajtajában: „már tízet rászámoltam, mégis talpra állt”, kommentálja ilyenkor férjem a mérkőzés állását. Aztán végül, természetesen, mindenki ágyba kerül, és azt, hogy ki az, aki kimerültebb, és ki az, aki virgoncabb állapotban, kitalálhatják…

Saci: Álmatlan állapotban

Én meg ma is a sufniban aludtam, ütvefúrók, kábelcsokrok és egy hólapát társaságában, a padlón… Igen, átköltöztem Samum féléves szülinapján, hogy ott kucorítsam magam álomra nap mint nap. Mert akkor azt mondtam: az éjszaka pedig mostantól szent. Mégsem alszom jól. Hogy miért?

(Kiderül két hét múlva!)

Következő témánk (két hét múlva): Ismét aludni szeretnénk, azaz Saci és Samu álomittas kalandjai folytatódnak!