– Készült fénykép a csúcson?
– Igen, de még nem érkezett meg.
– Az hogy lehet?
– Olyan rettenetes hideg volt fent, mínusz 35 fok, hogy a nálunk lévő összes hiperszuper európai fényképezőgép tönkrement. Végül egy másik csapat serpáját kértük meg, hogy fényképezzen le, de hogy ő mikor kerül internetközelbe, azt nem tudom. Az expedíció vezetője jelentette a nepáli turisztikai hivatalnak, hogy felértem, erről kapok majd hivatalos oklevelet is, de szerintem majd csak akkor veszem át, ha legközelebb Nepálban járok. Körülbelül egy hetet várni kellett volna a papírra, de mi azonnal indultunk haza.
– Felfogtad már, hogy hazaértél?
– Kicsit furcsa most, hogy ekkora figyelem irányul rám, de hazaindulás előtt eltöltöttünk pár napot Katmanduban, így volt egy kis időm szokni a hazatérés gondolatát.
|
Névjegy – Kaukázus, Elbrusz, csúcsmászó. (Forrás: www.hegymaszoiskola.hu) |
– Édesanyád azt nyilatkozta, hogy két hónapig semmit sem tudott rólad.
– Anyukám szeret túlozni. A kapcsolattartás tulajdonképpen pénzkérdés. Ha lenne saját műholdas telefonom, akár naponta beszélhettünk volna. Mivel nincs, ezért időnként a csapat egyik tagjától kértem kölcsön a telefont. Nem szerettem volna a szívességgel visszaélni, ezért valóban ritkán hallott felőlem. De azért hallott.
– Ha már pénz: jól tudom, hogy ötmillió forintba került az út?
– Egy ilyen expedíció – minden költséget beleértve – közel ennyiből jön ki fejenként. A Mount Everest különösen drága a többi himalájai hegyhez képest, és Magyarországon nehéz szponzort találni. A csapatomban lévő külföldieknek úgy tűnt, könnyebb.
– Eredetileg magyar csapattal terveztétek a mászást…
– Igen, a Magyar Himalája Expedíciók csapatával, de annyi pénz végképp nem gyűlt össze, hogy mindannyian kimehessünk, ezért ők úgy döntöttek, hogy egy másik hegyre, a Manaslura indulnak inkább. Én viszont már több éve szerettem volna visszatérni az Everestre, ezért csatlakoztam a külföldi csapathoz.
– A Manaslu-mászás tragédiával végződött, a csapat orvosa, dr. Szabó Levente hegymászó-kifejezéssel élve ottmaradt a hegyen. Mikor jutott el hozzád a hír?
– Amikor mi már visszaértünk a csúcsról.
– Megrázott?
– Bár Leventét nem ismertem személyesen, de természetesen nagyon megrázott.
– Ha jól tudom, korábban te is részt vettél olyan expedícióban, amely áldozatot követelt.
– Igen. 2001-ben az Everesten szintén a csapatorvos, dr. Gárdos Sándor zuhant a mélybe…
– Ez nem tartott vissza a további mászástól?
– Akkor képtelenek voltunk folytatni a mászást, azonnal hazajöttünk.
– És hosszú távon?
– A hegyek iránt érzett szeretetem erősebb volt. Aki hegymászásra adja a fejét, tudja, hogy ez benne van a pakliban. Nem lehet ettől rettegni állandóan, mert akkor nem másznánk, nyilván. Vannak szabályok, amelyeket be kell tartani, alaposan fel kell készülni, mást nem tehetünk.
– A Magyar Himalája Expedíciók csapata mindig oxigénpalack nélkül mászik. Az Everestre, ha jól tudom, végül palackkal jutottál fel…
– Igen. A palack nélküli mászás rendkívül veszélyes, a körülményeknek nagyon ideálisnak kell lenniük hozzá. Ebben az expedícióban nem volt olyan csapattárs, aki hasonló elveket vall, ezért egyedül kellett volna mozognom a hegyen, és az időjárás is nagyon szeles volt, ami szintén nem kedvező. Itt az ember az életét kockáztatja, vagy azt, hogy az oxigénhiány miatt agykárosodást szenved, ezért alaposan végig kell gondolni, megéri-e. Most nem találtam megfelelőnek a körülményeket, de talán egyszer még megkísérlem. Az előző, 8000 méter feletti hegycsúcsokon mindig oxigénpalack nélkül voltam egyébként, ez a kérdés egyedül az Everesten merült fel.
– Hogyan zajlik az élet a hegyen?
– Az alaptáborban körülbelül öt-hat hetet tölt az ember, amíg akklimatizálódik. Itt mindenkinek külön sátra van, és van egy központi étkezősátor. Reggelire általában tojást, sajtot és chapatit ettünk, hozzá kávét, teát. Ebédre dahlfélét, krumplit és valami húst. A napokat sétálással, hosszabb-rövidebb mászásokkal töltöttük.
– Jó volt a csapat?
– Igen, rengeteget nevettünk, igazi angol humor volt jellemző a társaságra.
– Ki dönti el, hogy mikor lehet felmenni a csúcsra?
– A csapatnak van egy vezetője, de a döntés közös. Állandóan figyeltük az időjárás-előrejelzéseket, arra volt szükségünk, hogy nagyjából egy hétig jó idő legyen. Sajnos pont mire indulhattunk volna, két hétig rossz volt az idő, ez bosszantó volt, de sajnos előfordul.
– Meddig tartott a konkrét csúcshódítás?
– Öt nap volt fölfelé összesen, lefelé kettő. Az akklimatizáció ellenére 7000 méter felett egyre inkább érezhető, hogy fogy az oxigén. Az ember mintha folyamatosan másnapos lenne, tompa kábultságban van, és ebben az állapotban kell fokozottan koncentrálni.
– Hogy indul egy reggel csúcstámadás közben?
– Ha a tábor meredek terepen van, a sátrak úgy vannak leverve, hogy körülöttük nem sok szabad hely marad. Egy-egy sátorban ilyenkor már praktikus okokból ketten-hárman alszunk. Képzeld el azt, hogy fekszel a hegyoldalban a mínusz 20-30 fokban. Amikor felkelsz, körülbelül fél óra, míg felöltözöl, és felveszed a bakancsod. Alsó rétegek, pehelynadrág, pehelykabát, pehelyzokni, bakancs. Óvatosan kilépsz a sátor elé, egy kisebb zsákba összegyűjtesz valamennyi havat. Visszamész a sátor előterébe, a gázfőződön elkezded melegíteni. Mivel alacsony légnyomás mellett magasabb a víz forráspontja, a hó felolvasztása és a víz felforralása újabb fél óra. És így, az ébredéstől számított egy-másfél óra múlva iszol egy pohár teát. Inni pedig muszáj, legalább két-három litert naponta, ami elég macerás. Enni nem sokat szoktunk, legfeljebb zacskós levest, gyorstésztát, ilyesmit.
– Ha főleg folyadékot vesztek magatokhoz, akkor azt valamikor ki is kell ereszteni. Ez hogy megy?
– A hegyoldalban? Sehogy. Amikor a felsorolt ruhadarabokon kívül rajtad van még a biztosításhoz szükséges beülő is, és olyan meredek hegyoldalban küzdesz lépésről lépésre a továbbjutásért, ahol egy óvatlan lépés végzetes lehet, ott egyszerűen nem jut eszedbe, hogy a dolgodat kellene végezned. Reggel és este, amikor letáborozunk, akkor igen, de mászás közben ez egyszerűen túl nehézkes volna… Furcsa, mintha valamilyen más üzemmódba kapcsolna ilyenkor a szervezet.
– Ha már itt tartunk. Két hónapot töltöttél a hegyen. Nőként ez két ciklust jelent. Hogy lehet ezt odafönt kezelni?
– Nem tudom, mások is tapasztalták-e ezt, de az alaptábor feletti magasságban egyszerűen – szerintem védekezésből – kimaradt a ciklusom. Az alaptáborban megjött, de lényegesen kevesebb és rövidebb volt, mint általában. Az oxigénszállításhoz minden csepp vérre szükség van ebben a magasságban, úgy látszik. Én mindenesetre nagyon hálás vagyok a természetnek, hogy így megkönnyíti, segíti a dolgomat.
– Édesanyád azt is nyilatkozta, hogy feláldoztad a magánéletedet a hegy kedvéért. Ezt te is így látod?
– Abban igaza van, hogy nem könnyű alkalmazkodni ahhoz, hogy én például csak úgy, két hónapra eltűnök. Volt korábban hegymászó párom, vele könnyű volt, hogy nem kellett magyarázkodni.
– És most van párod?
– Hát… (zavartan nevet). Muszáj válaszolni?
– Ez itt a Nők Lapja Cafe, itt erre is kíváncsiak vagyunk.
– Az a helyzet, hogy annyira bonyolult most ez ügyben az életem, hogy magam sem tudnék a kérdésre pontos választ adni… – mondja, de közben csillog a szeme, és fülig ér a szája.
– Oké, maradjunk ennyiben. Ha egyszer családod lesz, folytatod a hegymászást?
– Valamilyen formában biztosan. Ez egy örök szerelem. Ugyanakkor gyerekek mellől nem lehet csak úgy elutazni két hónapra, és a veszélyekkel is másképp számol az ember.
– Fent voltál a világ tetején. Maradt még számodra kihívás a hegymászásban?
– Persze. Vannak az Everestnél alacsonyabb hegyek, amelyek technikailag legalább ekkora kihívást jelentenek. És ha rajtam múlik, valamikor még az Everestre is visszatérek. Az északi oldal felől szívesen próbálkoznék újra.
|
Mi micsoda? – Serpa: bennszülött hegyi vezető, aki komoly hegymászó-tapasztalattal rendelkezik, és az alaptábor feletti szakaszon kíséri azokat a mászókat, akik ezt igénylik. Gyakran összekeverik őket a teherhordókkal, akik az alaptáborba segítik felcipelni a szükséges felszereléseket.
|
További információk:
www.hegymaszoiskola.hu
www.himalajaexpedicio.hu
www.hegymaszas.lap.hu
www.hegy.lap.hu