| Fejős Éva |
Darázsfészekbe nyúltam, amikor – néhány hete – arról írtam, milyen nehéz lehet a férfiaknak a nemzőképtelenség lehetőségével, vagy akár bizonyított diagnózisával megküzdeniük. Többen megkerestek – érdekes, szinte kizárólag nők -, hogy elmeséljék nekem, és így megosszák olvasóinkkal a férfimeddőséggel kapcsolatos „tapasztalataikat”. Hiszen ez a probléma egyre gyakoribb: a statisztikák szerint egyre romlik a férfiak spermaképe, egyre többen küszködnek nemzőképtelenséggel, vagy spontán úton nem sikerül teherbe ejteniük kedvesüket. Ilyenkor következik a kivizsgálás, amely a férfiak számára sem éppen örömünnep. A fizikai kellemetlenségek mellett lelkileg is nagyon nehéz teher ez a tortúra. Hiszen mi történik, ha kiderül, hogy nem „igazi férfi”?
Valahogy úgy szocializálódtunk, hogy elfogadtuk: a terméketlen párkapcsolatért a nő a „felelős”. Női társaságban gyakori téma a peteérés, az esetleges meddőségi kivizsgálás, és belátjuk: nincs ebben semmi szégyellnivaló, de ha egy férfit vizsgálgatnak, nemigen dicsekszik vele, sőt, gyakran szégyenében elbujdokolna, de legalábbis a homokba dugja a fejét, akár egy strucc. Úgy, mint egyik levélírónk, Regina férje is.
| Félelem a vizsgálati eredménytől |
„Eltávolodtunk egymástól, és majdnem elváltunk”
„Amikor eltelt három és fél év védekezés nélkül, mégsem estem teherbe, elmentem egy kivizsgálásra” – írta Regina. „Fel sem merült bennünk, hogy ilyenkor a párt vizsgálják. A klinikán közölték: a férjemet is meg kell nézni. Nálam semmit sem találtak, nála viszont nem volt minden rendben. Először, amikor közölte vele az orvos, hogy újabb mintát kell adnia, azt gondoltuk, biztosan téves a lelet. Ám azután tovább küldték az andrológiára, mert nagyon rosszak lettek az eredményei, olyan gyenge volt a spermaképe, hogy az orvos szerint lombikbébiprogrammal sem lett volna túl sok esélyünk. A férjem, akit imádok, és aki retteg a betegségektől, megmakacsolta magát, és azt mondta: „engem ne vizsgálgassanak, hagyjon mindenki békén!” Egyszerűen nem volt hajlandó andrológushoz menni, nem volt hajlandó beszélgetni velem a témáról. Teljesen összeomlottam, harmincöt évesek voltunk, és nem tudtam, mit tehetnék érte, értünk, a leendő gyerekünkért. Ráadásul a rossz spermakép és a bizonytalansága odáig vezetett, hogy már nem is szeretkeztünk! Elveszítette a férfiúi magabiztosságát, egy-két gyenge kísérletünk volt, de nem tudtunk eljutni a beteljesülésig. Ahányszor szóba hoztam, hogy el kellene mennie az orvoshoz, hátha nem is olyan nagy a gond, dühbe gurult, vagy elment otthonról. Sosem ivott, de idővel már az is megesett, hogy kirúgott a hámból, mielőtt hazaért. Körülbelül nyolc hónap alatt a házasságunk tönkrement. Bármennyire szerettem is a férjemet, úgy gondoltam, eljött az idő, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Mindketten tönkrementünk lelkileg, pedig csak annyi kellett volna, hogy elmenjen még egy vizsgálatra… Egyik este bejelentettem neki, hogy elköltözöm, mivel már úgysincs más megoldás, mint a válás.
Az volt a fordulópont: akkor nyíltunk ki egymás előtt. Nem tagadom, üvöltöztünk, kitört belőlünk a visszafojtott indulat, sírtunk, vádoltuk egymást, magunkat. Nagyon keserves öt-hat napot éltünk meg így, de rájöttünk, hogy valójában mélyen szeretjük egymást, és nem akarunk elválni. A férjem azt is elmondta, retteg a vizsgálat eredményétől, és attól, hogy kimondják: nincs remény, nem lehet gyereke. Attól félt, ha ezt mondják, akkor elhagyom. Azt feleltem, hogy nem akkor hagynám el, de ha el sem megy a vizsgálatra, igen. Elment, kiderült, hogy krónikus prosztatagyulladása van (nem voltak panaszai), és nagyon sok antibiotikumot kellett beszednie, de megjavult a spermaképe. Az orvosok azt mondták, elvileg nincs akadálya a spontán teherbeesésnek sem, de akkor már nagyon sok félelem és gyötrődés állt mögöttünk, úgyhogy a gyógyulása után visszamentünk a meddőségi klinikára, és a harmadik inszeminációnk (a spermiumok mesterséges feljuttatása a petesejthez) sikerrel járt. Másfél éves a kislányunk, és nagyon boldogan élünk együtt…
Rájöttem, hogy a férfiak sokkal érzékenyebbek, ha erről a témáról van szó, mint a nők. Úgy kellene bánni egy hasonló helyzetben lévő férfival, mint egy hímes tojással: időt adni neki, hogy elszánja magát a vizsgálatra, és igenis, beszélgetéseket kell kezdeményezni a témáról, vissza-vissza kell térni rá, óvatosan, szeretettel. Mi majdnem elszúrtuk…”
| Donorspermiumból született |
Megtudhatja-e a gyerek az igazságot?
Sajnos, előfordul, hogy nem tud segíteni az orvostudomány, hiszen ha a férfinak még a heréjéből (biopsziával) sem sikerül megfelelő minőségű, életképes spermiumokat nyerni, akkor le kell mondania arról, hogy saját gyermeket nemzzen. Ilyenkor donorspermiummal van lehetőség a megtermékenyítésre, vagyis a párnál névtelenségben maradó, ismeretlen donor spermiumát használják a megtermékenyítésre.
Tímea leveléből kiderült, hogy náluk ez volt az egyetlen esély. „Sokat tépelődtünk, amikor meghallottuk a diagnózist. Nem akartunk lemondani arról, hogy szülőkké váljunk, és végül úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk egy anonim donor segítségét. Nagyon érdekes, nálunk én éreztem egy kicsit „bűnösnek” magam ezért, a férjem abszolút biztatott, és végig tiszta szívvel támogatott. Rögtön, elsőre teherbe estem, és a férjem úgy várta velem a babát, mintha tényleg ő nemzette volna. Négyéves lett idén a kisfiunk, és a férjem a világ legjobb apukája… de mostanában sokat vívódik, hogy mi lesz, ha felnő a gyerekünk? Meg kell-e mondani neki, hogy biológiailag más az apja? Nekem egyértelmű, hogy a férjem az igazi apukája, és nem is gondoltam, hogy valaha is meg kellene tudnia: mástól származott a mag, amelyből fogant. Azonban a múltkori cikkét olvasva kirázott a hideg, amikor odáig eljutottam, hogy egy huszonéves lánynál véletlenül pattant ki a titok, és az egész élete összeomlott, mert akkor kellett megtudnia, hogy az apja nemzőképtelen volt, ezért egy barát „segített”, és így születhetett meg ő. Nem akarom, hogy esetleg túl későn mégis megtudja… akkor már inkább kisgyerekként. De vajon hogyan lehet ezt egy kisgyereknek tálalni? És muszáj-e megmondani neki? Hiszen kettőnkön kívül senki sem tud róla, nem fog kipattanni a titok… De megőrizhetjük-e ezt a titkot, vagy muszáj tudnia róla? Nagyon tanácstalanok vagyunk.”
Mielőtt pszichiáter szakértőnk válaszát kérnénk, egy másik olvasónktól, Erikától idéznék, aki mintha csak Tímeának felelne.
„Nálunk is a férjemmel volt a gond, igaz, már több mint húsz évvel ezelőtt. A vizsgálatokról és a szomorú hírről ő mesélt a legjobb barátainak. Egyikük – családos férfi – néhány héttel később felajánlotta, hogy szívesen segít. Nem tudom leírni az érzést: egyrészt meghatódtam, másrészt a gyomrom összeszorult: egy másik férfival feküdjek le? De a férjem azt mondogatta, a cél érdekében meg kellene tennem. Végül tényleg az ő tudtával történt, öt hónapon át, középidőben, hetente két-háromszor együtt voltam ezzel a férfivel, és higgye el, Éva, hogy csupán hálát éreztem, és a reményt, hátha most teherbe esem! És az ötödik hónapban sikerült! Nagyon szép, egészséges kisfiunk született, akit a férjem az első pillanattól a magáénak tekint, és az a férfi, akitől fogant, egyetlen pillanatig sem éreztette, hogy ő lenne az apja. De mi azt gondoltuk, az a tisztességes, ha a fiunk idővel megtudja, pontosan mi történt, mert úgy hittük, így élhet csak teljes életet. Tízéves korában meséltünk neki erről, persze, egy tízéves gyerek szintjén. Talán nehéz lehetett feldolgoznia még ezt is, mindenesetre elmesélte néhány barátjának. És tudja, mi történt? Eljutott a hír a tanárnőjéhez, aki kihívta az osztály elé, és megszégyenítette: „Micsoda hülyeségeket beszélsz, hogy neked két apukád van?” Ő elmondta, amit mi meséltünk neki. Attól kezdve végig cikizték, utolsó évben el is vittük egy másik iskolába. Két évig pszichológushoz jártunk vele, mert bezárult, magába fordult… Most már szerencsére mindent elfogadott, boldog felnőtt lett. Mégis azt gondolom, nem kellett volna elmondanunk neki az igazságot…”
|
Hogyan mondjam el neked? – A fenti történet ellenére, azt gondolom: nem jó, ha a titok ködében nő fel a gyerek, hiszen ő is érzi, hogy titok lappang a fogantatása körül, és ezért bizonytalanná válik, nem talál kapaszkodókat – véli dr. Somogyi Andrea pszichiáter szakorvos. – Fontosnak tartom, hogy Erikáék egyáltalán nem hibáztak – ellenben a pedagógus nagyon nagyot hibázott! Sajnos, ez a pedagógus valószínűleg bármilyen más, érzékeny helyzetet ilyen rosszul kezelt volna. Erikáék gyereke végül boldog felnőtt lett, és azért lett az, mert a család szeretetben, őszinteségben nevelte. Azt gondolom, Tímeáéknak is érdemes lesz majd elmondaniuk a kisfiuknak az igazságot, persze a korának megfelelő szinten, mint ahogyan az örökbe fogadott kisgyerekeknek szokták: „Nem az én hasamban növekedtél, de én vagyok az anyukád”. |
| Donortól, de ne névtelenül! |
Ami a nőnek jár, a férfinak miért nem?
Amint korábban láthattuk, amikor már nincs remény egy férfinél arra, hogy saját spermiumból szülessen gyereke, a párokon donorspermium is segíthet. Vagyis: idegen, számukra ismeretlen donor spermiumát kaphatják meg. Ildikó és párja, Zoltán azzal keresett meg, hogy – mivel Zoltánnak nem szálltak le a heréi, és nem is végezték el gyerekkorában időben a műtétet, ezért nemzőképtelen – donorspermiumból szeretnének gyereket, csakhogy ismert donortól.
– Annyira szerencsések vagyunk, hogy Zoltán unokabátyja felajánlotta: segít. Nekik már van két gyerekük – mesélte Ildikó. – Nagyon örültünk a lehetőségnek, hiszen Zoli unokatestvérét ismerjük, tudjuk, hogy egészséges, és hogy nagyon szerethető a személyisége. Idegen, ismeretlen donornál nagy a rizikótényező… mit örökölne majd a gyerekünk? Azt kikötöttük, hogy nem „hagyományos úton” foganna meg a gyerek, hanem meddőségi klinika segítségét kérjük. És ekkor jött a probléma: azt mondták, csak anonim lehet a spermadonor, nem ismerhetjük egymást, nem hozhatunk mi segítséget. Egészen elkeseredtünk, mert mi nem szeretnénk idegen donort. Ha petesejtet adhat egy nőnek a testvére, akkor spermát miért nem?
Jó kérdés.
Éppen a Nők Lapja cikksorozata segített a törvényi szabályozás módosításában, vagyis abban, hogy egy meddő nőnek immár a közeli családtagja adhasson petesejtet. Vajon a férfiaknál miért diszkriminál a törvény? Vajon miért nem mehet oda egy – valóban segíteni vágyó – férfi egy meddő párral, hogy ő adná az ivarsejtjeit, és természetesen hivatalosan lemond az apaságról? Miért ennyire álszent a törvény: alkotói talán azt gondolják, ezt a kérdést „megoldják a párok maguk”? Muszáj ilyen helyzetben egy nőnek – a párja tudtával – félrelépnie, ha ismert donortól vállalnának gyereket? Ildikóék egyébként kitalálták a „megoldást”. Nem igazi megoldás, de megpróbálkoznak vele: az unokatestvér vállalta, hogy ad nekik friss spermát, és azt majd Ildikó és Zoltán fecskendővel feljuttatja Ildikóba. És reménykednek, hogy Ildikó teherbe esik az „akció” segítségével. Így nem kell „félrelépni”, és a törvénnyel sem kell ütközni.
Vajon tényleg ez a megoldás? Vajon tényleg nem lehet felnőttnek tekinteni három embert, aki a gyerekvállalás kérdésében ekként dönt? Kérdéseimet megírtam az állampolgári jogok általános biztosának, arra kérve őt, hogy forduljon az Alkotmánybírósághoz, amennyiben kirekesztőnek találja a spermadonációval kapcsolatos törvényt.
Várom további leveleiteket (e.fejos@sanomabp.hu), mert biztos vagyok benne, hogy ez a történet sem ért itt véget.
(Két hét múlva riportunkat olvashatjátok: ellátogatunk egy spermabankba.)
|
Csökkenő férfitermékenység – Amennyiben egy pár vizsgálata során a férfi spermaképéről az derül ki, hogy nem megfelelő, további vizsgálatokra küldjük az andrológiára – magyarázza dr. Konc János, a Budai Meddőségi Centrum vezető főorvosa. – Még akkor is így teszünk, ha az illető férfinak vannak már gyerekei, hiszen bármilyen krónikus betegség, vagy akár tartós antidepresszáns-szedés miatt is romolhat valakinek a spermaképe (és ritkán, de az is előfordulhat, hogy a korábbi gyerekeknek valójában nem ő a biológiai apjuk). Sajnos, a férfiak megtermékenyítő-képessége – jórészt a környezeti tényezők és a stressz, a dohányzás hatására – az utóbbi évtizedekben nagyon sokat gyengült: ma már 20 millió jó minőségű spermium a határérték milliliterenként, amely alatt problémássá válhat a férfi megtermékenyítő-képessége. Korábban ez a határérték a mainak kétszerese volt! A férfimeddőség lehet átmeneti ideig tartó, de akár – például bizonyos gyerekkori betegségek, kétéves korig le nem szállt herék, kemoterápiás kezelés stb. miatt – végleges is. Amennyiben az andrológiai lelet azt igazolja, hogy egy férfinél még a hereszövetből sem lehet életképes spermiumot nyerni, akkor a páré a döntés: vállalnak-e donorspermiumból gyereket (vagy akár örökbe fogadnak egy kicsit). Amennyiben az előbbiről van szó, spermabankból jelképes áron, a lelet birtokában hozzájutnak a férfiivarsejthez, és mire azt az intézetből hozzánk szállítják, mi előkészítjük a nőt a megtermékenyítésre. Természetesen a férfinak alá kell írnia a nyilatkozatot, miszerint ő a párja születendő gyerekének az apja. A főorvos azt mondja, aki hozzájuk eljut ilyen igénnyel, már nemigen hezitál, hiszen már tisztán látja, hogy ez az egyetlen esély a közös gyerekre. A donorspermiumból született gyerekeket ugyanúgy szeretik az apák, mintha saját ivarsejtjükből fogantak volna. |
Hogyan segíthet a nő a férfinak ebben a helyzetben?
Dr. Somogyi Andrea a következőket tanácsolja azoknak, akiknek a párjával van a „probléma”:
1. Sose feledkezzünk el arról, hogy a férfiak a lelki problémáikat másképpen kezelik, mint a nők, nehezebben vállalják önmaguk előtt is! Ezért, amikor a férfiasságuk „megkérdőjeleződik”, türelemre, megértésre van szükségük, nem szabad erőszakosan sürgetni a vizsgálatokat, engedjük, hogy a saját tempójukban tegyék! Időnként persze finoman érdemes beszélgetni a témáról.
2. A nő kérdezze meg őt, szeretné-e, ha elkísérné a vizsgálatokra! (Valószínűleg sokat jelentene neki a párja jelenléte.)
3. Ne sürgessük, ha csak a spermadonáció segíthet! Muszáj időt hagyni rá, hogy megbarátkozzon ezzel a lehetőséggel – az erőszak, a nyomás csak ellenkező hatást válthat ki belőle. (Annak ellenére, hogy a nő döntése: vállalja a donorspermiummal is a megtermékenyítést, és nem más társat választ, a férfi számára a nő szerelmi záloga.)
4. Ne veszítsük el a humorérzékünket a nehéz helyzetben sem – a humor átlendít a nehézségeket, és erősíti az összetartozást.
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Cserhalmi György: Már félek leugrani a hídról! » |
Fizess elő most a Nők Lapjára! »