D. Tóth Kriszta: Mindig itt leszek

D.Tóth Kriszta | 2009. Június 24.
"Mit csinál az a madár, mama?" – kérdezte Lola, és gyanakodva figyelte a járda közepén fekvő dermedt tetemet. "Alszik" – válaszoltam azonnal, csípőből. És közben határozottan húztam magam után a lassító gyereket. Láttam a szemén, hogy tudja, a madár nem ébred föl többé. De nem akartam újra a halálról beszélgetni vele.

Anyák napján virágot viszünk a temetőbe „mamaanyukájának”, és hazafelé integetünk az ég felé, mert az angyalok mind ott laknak, onnan vigyáznak ránk. Nagyjából ennyire találkozott eddig Lola a halállal. A témát nem lehetett teljesen kikerülni, hiszen amikor számba vette és lerajzolta a családtagokat, fájdalmasan hiányzott a képről valaki. Így aztán egyszerű, befogadható és szorongásmentes szinten beszéltünk neki azokról, akik valaha velünk voltak, de ma már nincsenek ezen a Földön. Három-négy évesen ez is untig elég.

Egy ideig. Az angyalos magyarázat nagyjából két hónappal ezelőttig elégítette ki Lola kíváncsiságát.  Akkor minden előzmény nélkül érdekelni kezdte, mi történik a hangyával, ha az ember rátapos. Miért nem mozog többet a macska az úttesten. És mikor ébred föl az angol nagymamáék labradora, mert már eleget aludt. A margitszigeti sétáról nem is beszélve… Egyik vasárnap délután gyanútlanul gyalogoltunk a szigeten, amikor Lola a platánfák tövében meglátta a bronzszobrokat. József Attilától Illyés Gyulán át Kodály Zoltánig mindenkiről el kellett neki mesélni, kicsoda és mit csinált. Aztán ránk húzta a vizes lepedőt.

– Ezek igazi emberek voltak, mama?

– Igen, igazi írók, költők, muzsikusok.

– De most már nem igaziak?

– Ezek szobrok, a szobrok nem igaziak.

– De valamikor igaziak voltak, és most szobrok lettek belőlük?

– Valahogy úgy…

  Lola korábbi történeteit elolvashatjátok blogunkban! Katt ide! »

Végül megkegyelmezett, visszaült a biciklijére. De a neheze még hátra volt. Néhány nappal később egy este a szokásosnál nehezebben engedett ki a szobájából, nagy kék szemei furcsán csillogtak. És suttogott, pedig máskor gurgulázva nevetgél az esti mese után – mindenen.

– Kérdezhetek még valamit, mama?

– Persze, kérdezz.

– Te is meg fogsz halni?

Még ebben a dúsgazdag magyar nyelvben sincsenek szavak arra, amit a tekintetében láttam. Meg arra sem, ahogy a gyomrom érezte magát. „Hazudj!” – üvöltöttem magamnak belülről, de elkéstem. Annyira meglepett, hogy kibuggyant az igazság.

– Majd ha nagyon nagyon-nagyon öreg leszek, én is meghalok. De az sok-sok év múlva lesz.

– Neee! – és a karomba vetette magát.

A kérdés óta eltelt három másodperc elegendő volt, hogy összeszedjem magam, és meghalljam belsőm ordítását.

– Vagyis, bocsánat, rosszul mondom. Nem, Lola, nem fogok meghalni. Én mindig itt leszek veled.

– Jó, megígéred? – hüppögött, és láttam rajta, hogy nagyon szeretne hinni nekem.

– Igen, megígérem.

– És szobrot sem csinálnak belőled, ugye?

– Nem, azt biztosan nem. Nem lesz belőlem szobor.

– Akkor jó…

 

Erre nem voltam felkészülve. A pánikszerű félelemre a szemében, a semmivel össze nem hasonlítható szaggató görcsre a gyomromban. Aznap este ugyanolyan nehezen aludtam el, mint Lola. Soha nem szorongtam a halál miatt. Az élet természetes részének tartom, gondolok rá néha, de nem rettegek tőle. És főleg: nem teszek úgy, mintha én kivétel lennék. De most… most valami átalakult bennem, méghozzá villámgyorsan. Hazudtam a lányomnak, mert féltettem a három és fél éves lelkét. Az a kérdés és a hazugság között eltelt néhány másodperc nagyon igazi volt. Egy szoros lelki szimbiózisban élő gyerek és felnőtt közötti kötelék elementáris megfeszülése. Kapaszkodtunk a kötél két végébe, és arra gondoltunk: ez az állapot nem tarthat örökké. A pillanat gyorsan elmúlt és a friss, langyos, nyugtató hazugság beborította a néhány másodpercig háborgó érzéseinket. De alatta ott zakatolt a halálfélelem és a másik elvesztésének gondolata által okozott trauma.

Talán túl sokat gondolkodom a fönti jeleneten, igen. Talán túlanalizálom és túlmagyarázom. Hiszen, ahogy utánaolvastam (mert naná, hogy rögtön utánaolvastam), egy három-négy éves gyerek egészen mást gondol a halálról, mint egy kétszer annyi idős. Elvileg, a Nagykönyv szerint, azt hiszi, hogy aki meghal, bármikor fölébredhet. Hiszen a felnőttek mindenhatók, még ez is hatalmukban van. Végül ebbe a gondolatba kapaszkodtam bele. Hogy Lola talán azt hiszi, én dönthetek úgy, hogy nem halok meg. Egyáltalán, soha. Hogy mindig vele maradok. De nem tudom biztosan, hogy valóban hisz-e a mindenhatóságomban. Az ominózus este óta ugyanis mindent elkövetek, hogy ne kelljen újra beszélnünk a halálról. Még ne. Mert én még nem készültem föl rá.

Még több az e heti Nők Lapjából:

Cserhalmi György: Már félek leugrani a hídról! »
Tamással, sülve-főve: A legfinomabb borsós ételek »
Sandra Bullock: Anyám azt mondta, sose menjek férjhez! »
Jóskörkép: kártya, csillagok, tenyér »
Amikor a férj miatt késik a baba »
Hányan vagyunk az hitvesi ágyban? »

 
Fizess elő most a Nők Lapjára! »

Cserhalmi György
Bátorságról barátságról, hűségről beszélgetett a színészóriás Szegő Andrással… no meg arról, miként változtatta meg az életét egy nagy ugrás a hídról…

Nők Lapja 60 – Ma is a miénk!
Régi kérdés, régi (és új!) válasz. Olvasóink problémái mit sem változtak a 60 év alatt. De a megoldást már egészen másképp látjuk. Kövesse velünk, mennyit fordult a világ.

Férfimeddőség
Fejős Éva három hete foglalkozott először a problémával, és áradtak hozzánk a levelek. Megrázó családi történetek az erősebbnek tartott, mégis döbbenetesen sérülékeny férfiakról, akiket különös módon ért utol az apaság.

Sandra Bullock
Návai Anikó megtalálta a hangot a világhírű színésznővel, aki friss házasságáról mesélt – imponáló nyíltsággal és egyszerűséggel.

Divat
A csíkosra még mindig mondhatjuk, hogy tengerészdivat, de ez már régen nem a ballagóruhák világa.

A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával:
Jóskörkép
Mióta gimnáziumban értesültem róla, hogy mi történt szegény Ödipusz királlyal, egyszerűen nem értem azokat, akik tudni szeretnék a jövőt. Hogy nem rettegnek az önbeteljesítő jóslatoktól, vagyis attól, hogy éppen azért kap gellert az életük, mert azt jövendölték nekik, ki fognak siklani… Pedig ahol nagy az igény, ott széles a kínálat is. Kertész Gábor számmisztikustól tenyérjósig mindenütt megfordult. Megtudta, milyen cifra dolog is az idő, és hogy a zavarosban remekül lehet halászni.

Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más!         

 

Exit mobile version