Altass, ha tudsz! – 2. rész

Saci: Anya a sufniban

…részemről ma is a sufniban aludtam, ütvefúrók, kábelcsokrok, és egy hólapát társaságában a padlón. Átköltöztem Samu féléves szülinapján, hogy ott kucorítsam magam álomra nap, mint nap. Mert akkor azt mondtam: az éjszaka mostantól szent. Féléves koráig úgy voltam vele, a gyerekemé mind a huszonnégy órám. Minden hangja hozzám repítette, jött a cici, és a megnyugvás, igény szerint, ugye. De a rémtörténetek, hogy az éjjel féléves koruk után is nyikkanásra megszoptatott babák – megszokásból – egyre gyakrabban követelik a magukét, ott vészvillogtak a fejemben állandóan.

A második negyedévben Samu már nem is ébredt, csak én. Úgy maradtam, készenlétben. Minden sóhajára görcsbe rándult a gyomrom: Úristen, most riad fel! Úgy szorongtam ettől, mint az Armageddontól. Ha nem sóhajtott, az volt a baj. Agybaj, az enyém. Költöztem hát, egyre messzebb a sóhajoktól. Először csak a nagyszobába, aztán jött a sufni. Apáé lett a cicitlenített éjjeli műszak, hajnal ötig. Akkor Anya átimbolygott Samuhoz és végre odaadta magát neki, anyatejügyileg, Apa meg átimbolygott a sufniba, hogy Samunak legyen helye álmában körbehánykolódni az ágyat meg Anyát, reggel hétig.

Aztán jött egy – a sufniig is elérő… – sokébredéses hónap. A hetedik. Akkor megmakacsoltuk magunkat, és fő a következetesség alapon nem vettük ki a sikítva üvöltő – hiszti a javából… – angyalkát a kiságyából. Hanem – szigorúan egy pillanatra sem magára hagyva – a rácson kívülről belógva álomba simogattuk, tyutyujgattuk, ölelgettük. Volt, hogy egy órába tellett, még egyszer rá is estem – elzsibbadt a karom -, de azóta nagyrészt újra csend van és nyugalom. Csak nem bennem…

A sufniból kimerészkedtem, vissza a nappaliba, de… Nem alszom. Sírok, nevetek kínomban, a holdat bámulom, relaxálok, birkákat számolok és ölök gondolatban, pisilni kell, inni, orrot fújni, vakarózni, zakatolnak a gondolatok, fityiszt mutatok az álomnak, aztán zokogva hívom, hogy jöjjön végre, végre úgy igazán, lassan fél év után… Van éjjel, hogy két órát alszom, van, hogy négyet, öt részletben. Azt mondják, gyakori kismamatünet: rögzül a nemalvástól való szorongás. Voltam homepoatánál, tanultam autogén tréninget. Bíztam, hittem, igyekeztem. De semmi. Én, az altatók, nyugtatók esküdt ellensége, soha nem vágytam másra jobban, mint egy marék csodás, gyönyörű kis pirulára. A semmibe tompítani végre a feszülő idegeket, bármi áron. Ha csak rólam lett volna szó… Ám mindez – hál’ Istennek, vagy sajnos – csak vágy maradt, mert Samuval még összeköt az anyatej. De nem sokáig… Azt mondják, ha véget vetek a szoptatásnak, elcsitulnak a hormonok. Nem szerettem volna még, de Samum egy éves elmúlt, ha kell, ha aludhatok végre, ha elönthet újra a kipihent türelem, hát legyen.

Egy hónapja még napi négyszer cicizett, egy hete már csak este. De azóta csak rajtam hajlandó aludni napközben. Álmában is kapaszkodik, bújik belém, hozzám, mintha csak elfogyna a levegője, az élete, akár egy centi távolodással. Édesem. Este cicin aludt el kezdetektől fogva. Riogattak, ha nem lesz többé cici, nem lesz többé elalvás sem. Hát az én Kincsem hetek óta ébren kerül rólam az ágyába, és az én halk Saláta Sárámra meg Bóbitámra dünnyögi át magát álomországba. Szóval talán cici nélkül, egy pohár rizstej után is marad majd így, szépen, csendben, gond nélkül. Remélem. Mégis, most szorul a szívem, és csak arra tudok gondolni, mi volt az első, és eddig egyetlen igazi szava. „Cici”…

Hajni: Mi jöhet még?

Amikor én Barni egy éves kora körül megálljt parancsoltam a napközbeni szoptatásnak, ő úgy volt vele, akkor inkább reggel és este sem kért. Kínálgattam még vagy egy hónapig, néha elfogadta, néha sírva tiltakozott ellene. Fájt kicsit, de az elválasztással jött a szabadság gondolata is: más is el tudja altatni, hurrá. Aha. Az utóbbi fél évben – bár én is mindig ott vagyok – kizárólag az apja teszi le este. Ennek a szertartásnak olyannyira „rabjává” vált, hogy a héten fürödni még igen, a pizsamát felvenni már nem volt halandó velem. Betakarózva, a nappaliban olvasva kellett megvárnunk, míg a férjem végzett a squassal, és negyed tízkor tornaruhában hazafutott altatni. Ez már a kutyára dér esete?

(Folytatjuk, két hét múlva kiderül, Hajniék milyen módszerekkel kísérleteztek Barnabás altatása során.)

Következő témánk, „feladványunk” (két hét múlva): Olvassunk a kilencöves taturól hajnali kettő és négy között, vagy hagyjuk sírni a babát közös pihenésünk érdekében?