Ez ugyanis a szokásos koreográfia a rajongókkal. Én elmondom, hogy szerintem a Losttal komoly gondok vannak, erre az a válasz, hogy „á, ezt csak azért mondod, mert nem érted”. Aztán visszakérdezek, hogy „és te érted?” – de még senki nem állította, hogy igen. Valljuk be: ezt a sorozatot elszúrták. Magam is ott ültem a tévé előtt az első rész vetítésekor, és igen, nagyon látványos kezdéssel, nagyon ambiciózus témával indítottak. Le a kalappal. Eleinte úgy tűnt, hogy egy ügyesen csavart robinzonádot kevernek tíz kicsi négerrel. Hiánypótló, egyszerre vizuális élmény és agyalás. Nagyon kell egy ilyen sorozat.
Aztán egyre többször szaladt fel a szemöldököm. Olyan érzésem volt, mintha beültem volna egy hangversenyre, ahol a karmester titkon meg-meghúz egy pálinkás butykost: szétesik a ritmus, a kezdeti virtuóz futamok helyett hamis klimpírozás, oda nem illő díszítések, kakofónia. Most komolyan, drága rajongók, hiszi még valaki, hogy a sorozat végén mindenre hihető, racionális választ kapunk?
Emberek, hát már ott tartunk, hogy a szereplők rutinszerűen UTAZNAK AZ IDŐBEN! Mintha a kő-papír-ollóban valaki bevezetné a lézerágyút! Átverés. Önálló akaratra kél egy sziget, másodpercek alatt pörögnek le évtizedek, egyszerre vannak itt és ott, harminc évvel ezelőtt és ezután a főszereplők… de akkor minek kellene drukkolni, miért kellene izgulni? Ahol ezt lehet, ott bármit lehet! Jöhet holnap egy ufó, és egy repülő csészealjjal mindenkit megmenthet.
Tudomásul kell venni: ha egy zárt rendszer szabályait felrúgjuk, ha az írók nem tudják magukat korlátok közt tartani, akkor nincs többé dráma, nincs valódi tét. Éles kanyarral példát hozva: a Bourne-trilógia azért (is) volt akkora siker, mert tisztázták az elején a szabályokat, miszerint Bourne nagyon kemény, nagyon profi, de halandó ember, aki bármelyik akcióban megsérülhet (meg is sérül), illetve meg is halhat. Hova lett volna az izgalom, mennyire lett volna érdekes a film, ha Matt Damon figurája harminc perc után szétrántja az ingét, és ott van alatta egy S betűs, szűk póló, jelezvén, hogy ő mostantól golyóálló, és repülni is tud? Onnantól kiért és miért izguljak?
A vége felé közeledő sorozat hatalmas lehetőséget puskázott el. Meggyőződésem, hogy hasonlóan kultstátuszba került volna akkor is, ha a sziget csak egy sziget lenne, a múlt és jövő bemutatása pedig nem a szereplők időutaztatásával, hanem az eleinte szokásos (és kiválóan, védjegyszerűen megkomponált) visszaemlékezésekkel vagy a későbbi szériákban bemutatott, szintén egész jó „ez történt utána” epizódokkal működne most is. Micsoda ziccer lett volna kibontani az első évadban még fel-felcsillantott, A Legyek Urára hajazó csoportdinamikát, közösségépítés, a túlélés napi rutinja, a korábbi társadalmi státuszokat felülíró új hasznosságfogalmak! De ahelyett, hogy lemérhettük volna, hogyan honorálja a hajótörött-közösség az olyan tudást, mint az egyik főszereplő orvosi végzettsége, inkább csodás gyógyítóképességgel ruházták fel a szigetet. Ahelyett, hogy a militáns Locke akciózna, egy füstszörny (!) hajt végre terrorcselekményeket… emberek, újra mondom: FÜSTSZÖRNY!!! Lehet erre hihető, racionális magyarázat – már azon kívül, hogy az egészet csak Pamela Ewing álmodta? Megjegyzem, én már azon sem lepődnék meg, ha a Dallas szereplőgárdája is szembetúrázna a túlélőkkel a szigeten – a réseket egyre újabb és újabb, de egyre kevésbé életszerű szereplőkkel próbálják betömködni, egyre kevesebb sikerrel.
Azt gondolom, hogy „rendes” lezárásra, a kérdések megválaszolására ne nagyon számítson senki. Innen már nem lehet visszajönni. Nem hiszem, hogy a legnagyobb rajongó is merne fogadni egy kisebb pénzösszegben (vagy – hogy bulvárosabbak legyünk – egy könnyed, ámde fehérneműben megejtett kocogásban, mondjuk, a Kodály körönd–Hősök tere távon), hogy az utolsó részben lesz hihető, racionális magyarázat a kérdéseinkre. Én tartom.