Lilu: Néha úgy megválnék a hasamtól!

– Ha Lilu, ha babavárás, akkor citrom, nyertem?

– Igen – mosolyog. – Ásványvizet rendeltem most is, sok citromlével. Amióta babát várok, őrülten kívánom a citromot. Egyébként leszámoltam az egészségtelen táplálékokkal. Attól kezdve, hogy kiderült: gyerekünk lesz, minden elfogyasztott falatnál, lenyelt kortynál arra gondolok, vajon ez jó-e a babának. Egyetlen nap alatt átálltam a gyorséttermi kajákról a zöldségre, gyümölcsre, halra, és nem iszom cukros üdítőket sem. Ennél jobb alkalom nem is lehetett volna az életmódváltásra. Régen sosem sportoltam, most napi másfél órát tornázom otthon. Amikor elkezdett nőni a pocakom, gyakran fájt a derekam, és a tornától sokkal jobban érzem magam.

– Gonoszkodhatnék? Most akkor áldott állapotba kerültél, vagy terhes vagy?

– Ja, igen – nevet fel. – Amikor valahol nyilatkoztam, hogy terhes vagyok, rengeteg támadás ért az internetes fórumokon: „Lilu meg sem érdemli, hogy új életet hordjon a szíve alatt, ha azt mondja, hogy terhes, és nem azt, hogy áldott állapotban van” – írták sokan. Én pedig nem mondom, hogy áldott állapotba kerültem. Terhes vagyok, egy boldog nő, aki az első gyerekét várja, és akinek vannak nehéz napjai, kételyei, félelmei, kérdései… Szeretem a babát, a kisfiunkat, de néha csak tíz percre úgy megválnék a hasamtól, hogy enyhüljön a derékfájásom… Tegnap például balerinacipő volt rajtam, lerúgtam a kocsiban, miközben egy szupermarket felé tartottam. Dugóba kerültem, egy órát autóztam, leparkoltam – és amikor fel akartam venni a cipőmet, nem jött fel a lábamra! Nem volt nálam másik cipő, ki sem tudtam szállni a kocsiból, nem tudtam bevásárolni, miközben üres volt otthon a hűtő. Kiborultam, és azt mondtam: igen, ez a terhesség…!

– Nekem tetszik, hogy ezt is bevállalod. Nők ezreinek fejében fut át hasonló helyzetben ugyanez a gondolat, de rögtön el is szégyellik magukat, mert ilyesmire „gondolni sem illik”. Te pedig kimondod, amit érzel.

– Tegnap tényleg nehéz napom volt, egy hét alatt annyit nőtt a hasam, hogy nem jött rám egyik nadrágom sem, nem tudtam, miben induljak el. Végül valamibe belepréseltem a hasamat… Nem éreztem túl jól magam. És valóban felmerül bennem egy csomó „illetlen” kérdés: vajon a férjemmel ugyanúgy fogjuk-e szeretni egymást, ha szülővé válunk, vajon elég jó anya leszek-e, vajon hogyan fogja a hatalmas hasam a szülés után visszanyerni a formáját, vajon visszanyeri-e a lábam a régi cipőméretet, vajon mennyi ideig leszek otthon a kisfiunkkal, meddig bírom munka nélkül? Kicsit szégyellem, hogy ezek egyáltalán felvetődnek bennem, hiszen a világ csak és kizárólag „rózsaszín” kismamatörténeteket vár. Akartuk ezt a babát, akarom, szeretem őt, jól vagyok – de a terhesség nehezebb pillanatairól soha senki nem beszél, cseppet sem könnyítve azoknak a nőknek a helyzetét, akik még nem szültek. Én kimondom… lehet, hogy nem kellene…

– Téged így fogadtak el a nézők. Vagány, időnként flegma, fanyar humorú műsorvezetőként, aki a képernyőn nőtt fel.

– Húszévesen a zenetévében még csak játszottunk. Nem vettük komolyan azt az egészet, csupán kalandnak tűnt. Az igazi fordulat akkor történt, amikor a VIVA után egyik pillanatról a másikra az RTL Klubhoz kerültem, és hárommillió ember elé kellett állnom, a Való Világ élő adásában. Ma is tisztán emlékszem minden részletre. Nézd, beleizzadt a tenyerem… Adás előtti nap átküldték a háromszáz oldalas adásmenetet, meg kellett tanulnom. Biztos voltam benne, hogy ez lehetetlen, de elkezdtem bemagolni. Aztán adás előtt három órával zenetévés kollégám, Sebestyén Balázs bejött hozzám az öltözőbe – már tomboltak a nézők a stúdióban –, és azt mondogatta: „hú, ez kemény lesz”. A műsor kezdete előtt negyven perccel fizikai rosszullét tört rám. Felkavarodott a gyomrom, hánytam. Fél órával a kezdés előtt magamra zártam az öltöző ajtaját; úgy terveztem, soha többé nem is hagyom el a helyiséget. Könyörögtem, hogy találjanak helyettem valaki mást. Aztán mégis kimentem, elindult a főcímzene, de nem mertem belépni a stúdióba. Végül, amikor már elkezdődött a műsor, hátulról belöktek. Fejhangon, ijedten beköszöntem, az első negyedóra rémes volt. Aztán beszólt a főszerkesztő a fülembe: „Lilcsu, örülj, hogy itt lehetsz, örülj, hogy te vagy itt!” Pár perc múlva megnyugodtam, később már örülni is tudtam. Adás után kitört belőlem a zokogás, a stáb pedig felállva tapsolt. Felemelő pillanat volt, abban a percben lettem igazi tévés. Ez az adás, és a tudat, hogy egész jól megoldottam a feladatot, bátorrá tett. Ma már merek igazán önmagam lenni a képernyőn is.

– A magánéletedben volt olyan meghatározó élményed, amelynek köszönhetően az életben is „igazán Lilu” vagy?

– Tizenhat éves koromtól anyukám magával vitt a nagy utazásaira, többek között Nepálba és Indiába. Felkaptunk egy-egy hátizsákot, és egy hónapra magunk mögött hagytunk mindent. Ezeknek a csodás utazásoknak köszönhetem, hogy nyitottá váltam: láttam nyomort és hihetetlen gazdagságot, mélységet és magasságot… Ezek az élmények sok-sok kaput kinyitottak bennem, amelyek azóta is nyitva vannak.

– „Könnyű neked” – hányszor hallottad ezt?

– Ó, rengetegszer. Idővel – sajnos, vagy szerencsére: magam sem tudom – kialakult bennem a kétely, a bűntudat: vajon megérdemlem ezt az egészet? Mikor lesz vége a sok jónak, ami történt velem, amit kaptam? Mi lesz, ha egy napon minden jót elvesz tőlem az élet? A férjem azt mondja, ez hülyeség, mert persze teszek is érte, hogy jól alakuljanak a dolgaim. De olyan sok mindent féltek: a csodálatos szüleimet, a boldog házasságomat, és most már a gyerekemet is. Igen, mondják, hogy könnyű nekem, hogy az én dobókockámon csak hatosok vannak. Egyszerűbb a nézőnek is legyintenie: „Ugyan, mi baja lehet Lilunak az életben?!”

– És mi baja volt eddig Lilunak az életben?

 Lilu válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok…