…Pedig olyan volt, mintha csak valami korai elbűvölő Chagall-akvarell lenne! Ahogyan ült a napfényes belvárosi kávéház teraszán. „Akkor mesélhetek?” – kérdezett vissza. „Igen!” – bólogattam buzgón, és közben azon töprengtem, ugyan mi késztethet arra egy ilyen visszafogott, zárt teremtést, hogy egy beszélgetés végére még egy ilyen, meglehetősen különös kéréssel-kérdéssel előrukkoljon. De már mutatja is a hüvelykujján, hogy egy! Sóhajt, és belevág.
– Ötéves koromban történt, még ’88-ban, amikor anyukámmal vonattal utaztunk Moszkvába. Vagy talán onnan jöttünk vissza? A lényeg, hogy ez az út két napig tart, és közben, ugye, gyakorlatilag ott él az ember egy vonatkocsiban. Az volt a legjobb, hogy rengeteg féle-fajta ember jött össze néhány kupéba, egymás mellé. Voltak ott azeriek, örmények, grúzok, ukránok, oroszok! Mindenféle családok utaztak együtt, és nagyon sok mindenkivel összebarátkoztunk. Csodálatos történeteket meséltek, fényképeket mutogattak, recepteket cseréltek, és, például, ott tanították meg anyukámnak, hogyan fonja be a hajamat kalászba. Az egész út varázslatos volt, mint egy mesevilág, mégis, a legnagyobb élményt az jelentette, hogy a kalauz nénik időnként hoztak nekem nagy ezüst pohárban cukrozott túrót! Olyan volt, mint valami díszes kehely az egykori cári udvarból, és én úgy érezhettem magamat, mint valami elvarázsolt hercegnő! Még a pohár széle is cukros volt! Bennem ez nagyon megmaradt… A kép, az íz, a hangulat, és azóta is él bennem. Talán az volt az utolsó olyan felhőtlen élményem, ami még a naiv, álomszerű, boldog gyermekkoromat jelentette…Na…? – néz rám félszeg hetykeséggel, és úgy érzem, ebben a gesztusban benne van a lényege. Ő Tompos Kátya, napjaink színházi életének egyik legfelkavaróbb, legtalányosabb jelensége. Édesapja Moszkvában ismerkedett meg az édesanyjával, az ismeretségből szerelem lett, a szerelemből házasság. Kátya Budapesten született, Katalin névre lett anyakönyvezve, de mivel a mamája így szólította, pályája kezdetén felvette – a valóban személyiségéhez sokkal inkább illő – Kátya nevet. Tavalyig még inkább csak szakmán belül beszéltek róla, és tartották az új generáció egyik nagy ígéretének, idén viszont egy csapásra az érdeklődés középpontjába került. Előbb a Valami Amerika 2. részében nyújtott alakításáért, az önálló életre is kelt frenetikus klipjéért, majd a János vitéz Iluskájának egyéni megformálásáért… aztán jött némi kuszaság az Eurovíziós fesztivál körül, amiből aztán tisztes – meg nem is olyan tisztes… – polémia kerekedett.
Nem is értettem, hogy egy érzékeny, nyitott lelkű embernek, egy huszonöt éves lánynak hogyan lehet ezt sebződések nélkül elviselni. Bár némi riadtságot, feszültséget, bizonytalanságot azóta is érzek ugyan rajta.
Na? – néz rám, és mielőtt jelezném, hogy elbűvölt a történet, hüvelyk- és mutatóujjának felmutatásával jelzi, hogy következik a második.
– Mielőtt elkezdtem járni a színművészetire, az utolsó nyarat külföldön töltöttem. Orosz Zoltán harmonikás hívott el utcazenélni, és együtt beutaztuk fél Európát. Emlékszem, hihetetlenül féltem az énekléstől. Akkor még nem képeztem a hangomat, ugyanakkor azt gondoltam – és ma is ez a véleményem -, hogy csak az énekeljen, aki profi, akinek már a helyén van minden a torkában, és van kellő rutinja. Nekem viszont nem volt semmi rutinom. Ezzel együtt elmentünk Franciaországba, Németországba pénzt keresni. Nagyon izgalmas volt. Egyszer Münchenben léptünk fel, és lenyomtunk szerintem olyan nyolc-tíz számot. Ugyanis elfogyott a benzinünk, és úgy számoltuk, hogy körülbelül ennyit kell előadnunk, hogy összejöjjön egy tankolás ára… Nagyban ment hát a rögtönzött utcai koncert, amikor láttuk, hogy a közvetlen közelünkben bevetésre készen áll néhány rendőr. Nem harciasan, de érzékelhetően bennünket figyelve. Mint kiderült, a helybéliek kihívták őket, csendháborításért…
– Nem valami nagyon elragadtatott kritika…– vetem közbe.
– Úgy tűnik… Kiderült az is, hogy tilos volt azon a téren zenélni. Sok ember gyűlt körénk, és talán emiatt nem akartak közbeavatkozni. Talán már a koncert közepén kijöhettek, de nem akarták megzavarni a műsort, türelmesen megvárták, amíg vége lett az egésznek, és akkor jöttek oda, hogy ne haragudjunk, de muszáj elküldeniük minket. Előtte azonban még megtapsoltak! Ez nagyon megdöbbentő volt számomra, és közben hihetetlenül jólesett. Utána is csak azt láttam, hogy beszélnek hozzánk, mondják németül, amit kell ilyenkor egy hivatalos szervnek, én csak bámultam rájuk naivan, miközben jöttek az emberek, és dobálták a pénzt a kitett bőröndbe. Csörögtek az érmék, és én arra gondoltam közben, hogy ez már elég lehet a benzinre. Megvacsoráztunk, benzint is vettünk, és már indultunk is tovább… Várnak az újabb kalandok, vár a nagyvilág!
| Minden húron…A VAlami Amerika 2-ben Hujber Ferenccel |
Jóízűen felnevet, közben arrébb tolja a pirítósos tálcát, jelezve, hogy egyelőre nem eszik többet. Emlékszem, amikor március közepén a Nők Lapja szerkesztőségében beszélgettünk arról, hogy kik is legyenek a Gundel Művészeti Díj általunk alapított „Sztár lett” kategóriájának jelöltjei, szinte rögtön felvetődött Tompos Kátya neve. A többieket illetően voltak kisebb vitáink, de Kátya személyénél teljes volt az egység. És Kátyából valóban egy pillanat alatt igazi sztár lett! Most, itt érzem, hogy mennyire telitalálat volt a döntés… De már emeli hüvelyk-, mutató- és középső ujját. Jön a harmadik.
– Amikor Franciaországban jártunk, képes voltam arra az elképesztő arcátlanságra, hogy Piaf-dalokat énekeljek. Hol? Hát Párizsban! Most már én is csodálkozom, hogyan lehettem akkor még ennyire vakmerő fruska?! Ma már nem merném. De akkor még önfeledten daloltam egy parkban, és utána odajött hozzánk egy hajléktalan. Ugyanúgy nézett ki, mint akármely hajléktalan bárhol a világon, Amerikában, Japánban, vagy éppen nálunk. Odajött, és ő is bedobott valamennyi pénzt a bőröndbe. Nem tudom, mennyi volt, de az biztos, hogy nem filléreket adott, hanem mondjuk a mostani száz forintnak megfelelő összeget. Felnézett – nagy, kék, vizenyős szemei voltak -, és azt mondta: „merszi!” Nekem ez annyira megmaradt az életemben! Nagyon sokan mondják, hogy mielőtt meghal az ember, lepereg előtte az élete. Remélem, ez a három pillanat benne lesz abban a filmben…
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Lilu: Néha úgy megválnék a hasamtól! » |