Csepregi Éva és Szulák Andrea – ellenségekből kollégák

A legenda

Csepregi Éva neve évtizedek óta összeforrt a Neoton együttes sikerszámaival. A Szép nyári nap című musical akkor is róla szól, ha a történet nem az ő életét mintázza.

– Fura lehet szerepelni a saját életedről szóló musicalben – csapom le a magas labdát beszélgetésünk elején.

– Ez a darab nem a Neoton zenekar múltját dolgozza fel – hárítja a lecsapást Csepregi Éva. – A darab Böhm György és Kocsmáros György által megírt története egy építőtáborban játszódik a hetvenes években, sok szerelemmel és persze a mi zenénkkel. Én is sok építőtáborban jártam, mivel a Neoton együttesnek és a hozzá csatlakozó Kócbabák triónak – ahol akkor én is énekeltem – nyaranta sok építőtábori fellépése volt. Ebédlőkben, teraszokon, mikor hol volt hely, szórakoztattuk esténként a gyerekeket.

– Én se arra gondoltam, hogy tényfeltáró zenés darab születik rólatok, inkább úgy értettem, hogy ezek a dalok egyértelműen meghatározták a szakmai és a privát életed.

– Amikor Erdős Péter kézbe vette a zenekart, és elhatározta, hogy világszinten is befuttatja, ki is mondatott: dalainknak – lehetőség szerint – rólunk kell szólniuk. Akkor tudjuk hitelesen eljátszani a színpadon, ha rólunk szólnak, és akkor érzi a közönség is magáénak őket.

– Mikor kezdődött a sikersorozat?

– Az első igazán átütő számunk még Péter felbukkanása előtt született. Ez épp a címadó Szép nyári nap volt.

– Mikor?

– Hetvenhat körül lehetett.

– Az a dal az autóstoppos fiatalokról szól. Csináltál te ilyet?

– Persze! Rengeteget játszottunk a Balatonnál, nyaranta az egész szakma leköltözött Siófokra. Nekem még nem volt autóm, megesett, hogy Földváron ebédeltem egy fiúval, és stoppal mentem vissza a szállásra. A Kócbabákkal nappal jártuk az országot, éjszaka kettőtől pedig a siófoki Pipacs bárban énekeltünk. Rendszeres volt, hogy a város szélén levő bérelt lakásunktól, Kató nénitől a Pipacsig stoppoltunk. Így találkoztunk két német fiúval is, akikkel egy hosszabb románcunk lett Pál Évának és nekem.

– Milyen voltál akkoriban?

– Sokszor elcsodálkozom, mennyire nincs közöm azokhoz a lányokhoz, „akik én voltam” húsz-harminc éves koromban. Bocsánat a paradox nyelvtanért! Először minden sikerült, aztán bekerültem a mély vízbe, és gátlásos, csetlő-botló valaki lettem, aki segítségre várt, úgy érezte, hogy úgyse lesz elég jó, és szabadulni akart. Aztán az égiek elküldték nekem Erdős Pétert, aki érthetően elmondta, mit kell csinálnom. Egyre jobb lett minden. Nem csak szakmailag tanultam sokat tőle. Arról is, hogy nem kell félni a bukástól, hogy az öregség nemcsak fizikai romlást jelent, hanem bölcsességbeli gyarapodást is. Húszévesen nagyon szerettem fiatal lenni. Szerettem, hogy szabad vagyok, hogy hódíthatok. Csakhogy ma sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint akkor, amikor imádtam fiatal lenni, és összevissza szaladgáltam a világban.

– Most hol töltöd a nyarat?

– Azt hiszem, Heltai Jenőt kérdezték meg arról, melyik korban szeretne élni. Ebben, ha hagynának –  válaszolta. Legszívesebben itthon tölteném az egész nyarat, hiszen valóra vált álmaim közé tartozik az otthonom, ahol úgy élhetek, mintha nyaralnék. Hál’ istennek nem hagynak. Utazni is szeretek, erre a munkám miatt gyakran sor kerül, és a tengert idén se fogom kihagyni.

 A Vágó Bernadettel és Szulák Andreával készült interjút – vagyis a címlaptörténet hiányzó részeit –  az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.