Gombos Edina: Miranda tiszta apja!

A házuk felé tartván azt számolgatom, mennyi idős lehet Miranda. Úgy nyolc hónaposra becsülöm. Biztosan már áll, de legalábbis ül…

– Hiszen már beszél is! – tromfol le a mamája, amint odaérek. – Épp, amikor beléptél, mondta ki tisztán, érthetően, hogy táj-táj-táj! Ez azt jelenti: pá-pá-pá! Legalábbis annak a dallamára ejtette ki…

Na, jól nézek ki, máris búcsúzkodik tőlem a gyerek, mi lesz később?!

Hát az lesz, hogy Miranda egy ideig tűri, hogy elrabolom tőle az anyukáját, aztán keserves sírásra fakad, és kikéredzkedik a járókájából. Attól kezdve csak félmondatokban értekezhetünk, mert hol az üveges asztalkát rámolja le, hol a magnó gombjait nyomogatja, hol kisurran a teraszra a kis örökmozgó. Végre betoppan az apukája, Alberto.

– Un besito, mi amor! (Adj egy puszit, szerelmem!) – közeledik kitárt karokkal, mire a kislány az örömtől sikítva a nyakába ugrik.

– Ezt nevezem szerelemnek! Edina, nem vagy féltékeny?

– Ugyan, dehogy! – tiltakozik. – Örülök neki, hogy így szeretik egymást. Most ő a legfontosabb. Érzem, persze, hogy egy kicsit eltávolodtunk egymástól Albertóval, de ez ilyenkor természetes. Nem is értem azt az apukát, aki az új munkahelyemen, egy internetes egészségportál stúdiójában felhívott a múltkor, és elpanaszolta, hogy teljesen kirekesztettnek érzi magát. Amióta ugyanis megszületett a gyereke, a felesége egyáltalán nem foglalkozik vele. Na hiszen, szegény asszony, huszonnégy órás ügyeletet tart a baba körül, és akkor még a férje lelkével is ő törődjön! Talán inkább az apukának kellene a körön belül kerülnie úgy, hogy ő is segít.

– Úgy látom, te viszont el vagy kényeztetve.

– Nem is tudom, mit csinálnék, ha apa nélkül kellene fölnevelnem a gyerekemet! Minden tiszteletem azoké a nőké, akik erre képesek. Ezernyi akadály, elintéznivaló, az anyagiak… Őrület lenne! Alberto szerencsére remek apa. De én tudtam előre, hogy így lesz, benne annyi az érzelem.

– Amikor egy éve itt jártam, még nem tudtad elképzelni, milyen lehet a szülés. Hogy élted meg?

– Elég rosszul! Pedig Miranda öt óra alatt világra jött, mások az első babával sokkal tovább szenvednek. Én mégis úgy éreztem, nem bírom ki a fájdalmat. Szerintem nem a szülés a csoda, hanem ez a gyerek itt, ni. Amikor az orvosom szólt, hogy nyúljak oda, és megéreztem a lábam között a kis fejét, attól kezdve már csak egy-két nyomás kellett, és kint volt!… Azóta se mertük megnézni a videofelvételt. Alberto teljesen kikészült attól, hogy nem tudott segíteni. Fogta a kezem, egyszer csak azt láttam, hogy elengedi, és előremegy. Szipogott, azt hittem, az orrát fújja, mert allergiás. Hát nem, sírt szegény a tehetetlenségtől.

– Azon is sokat rágódtatok, vajon milyen lesz a lányotok bőrszíne…

– De nem azért, mert féltünk, hogy esetleg csokibaba lesz, ellenkezőleg. Én attól tartottam, hogy rám fog hasonlítani, Alberto meg azon izgult, mi lesz, ha rá. Végül pont olyan lett, mint ő, nézd csak meg a fejformájukat!

– Tiszta en, mi? – dugja össze erre apa és lánya tréfásan az orrát.

– De nézd csak, lett egy mongolfolt Miranda popsiján! – húzza fel Edina a baba pólóját. Valóban ott látható egy nagy halványlila folt. – Először megijedtünk, de az orvos megnyugtatott, hogy ez vegyes házasságokban született gyerekeknél gyakran előfordul. Mire megnő, kis szépségpötty lesz belőle.

– A szoptatás hogy alakult?

– Ó, még mindig van tejem! Pedig az elején nagyon úgy látszott, hogy nem lesz elég. Nem is lett, de Miranda szívesen elfogadta a pótlást, a mai napig úgy eszik, hogy először jön a cici, aztán a többi finomság.

– Ez itt a babanaplód?

– Egy kiadó kért fel rá, hogy szerkesszek egyet, és én örömmel mondtam igent. Addig egy dobozban gyűjtögettem a babával kapcsolatos képeket, emlékeket, most legalább van mibe beragasztani. Ez az emlékkönyv lesz a lányunk ballagási ajándéka, úgyhogy el is dugom.

– Nem tétlenkedsz! Hallottam, megszóltak, amiért a három hónapos kisbaba mellől visszamentél dolgozni…

– Valóban visszahallottam: minek az ilyennek gyerek? Szerintem ez butaság. Engem feltölt az a néhány óra, amit a Sláger Rádióban töltök. Bocsiék (Bochkor Gábor – a szerző) rendesek hozzám, meg egyébként is, tizenegy éve csinálom, otthon érzem magam… Az első napok, nem tagadom, nehezemre estek. A hátam közepére se kívántam a munkát. Aztán valahogy csak belejöttem. Hajnali háromkor csörög az óra, megszoptatom a babát, és rohanok. Tízkor még beolvasom a híreket, és egy óra múlva itthon vagyok. Addig Alberto vigyáz Mirikére.

– Natyon élveszem! – veti közbe vigyorogva az apuka.

– Pelenkázni is tudsz?

– Hotyne! Profi vatyok. – Azzal megpörgeti Mirandát a levegőben, aki erre gurgulázva felkacag, majd ellentmondást nem tűrően rámutat a CD-lejátszóra.

– Tánszolni akar – fordít Alberto, és bekapcsolja a zenegépet. Felhangzanak az első salsaritmusok, és én azt látom, hogy Miranda megkapaszkodik a polcban, feláll, és nagy beleéléssel ringatni kezdi magát a lábacskáin.

– Vérében van a zene! – örvendezik a mamája. – Őrületesen vagány csaj, a repülőutat Kubába jobban bírta, mint mi, felnőttek, pedig csak két és fél hónapos volt. A gépen adtak egy falra szerelhető bölcsőt, belefektettük, és ő abban a pillanatban elaludt. Amikor leszállt a gép Havannában, már vártak ránk a férjem szülei, és Miranda azonnal rájuk mosolygott. Ilyet még nem láttál! Mindenki sírt örömében, még az apósom is…

– Meddig maradtatok?

– Két hétig. Ott tartottuk a keresztelőt. Alberto mamája az utolsó néhány napban már csak szomorkodott, tördelte a kezét, hogy visszavisszük az unokáját Magyarországra. Még nagyon fiatal, szívesen elbabusgatná Mirandát.

– Nem gondoltatok rá, hogy idehívjátok őket? Mekkora segítség lenne!

– Dehogynem. Épp azon őrlődnek, hogy átköltözzenek-e Kubából Európába. Nekünk se lenne rossz, ha időnként átruccanhatnánk hozzájuk, Spanyolországba, főleg télen. Alberto viszont Amerika mellett érvel, azt mondja, menjünk ki legalább egy évre, ő ott többet kereshetne légiutas-kísérőként, mint itthon. Az is egy menekülési útvonal lenne.

– Menekülés? Miért van nektek szükségetek arra?

Edina válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok…