Mi teszi az úriembert 2009-ben?

Későn ment férjhez egy kolléganőm. A boldogsága beragyogta az esküvőt, ám néhány hónappal később kitört: Szeret a férjem, de ugyanolyan neveletlen, mint a megismerkedésünkkor – egy negyvenes filozófust már nem tudok „átszabni” -, és ideológiát gyárt az udvariatlanságához. Tudod, mit mond, amikor figyelmeztetem, hogy segítsen le a buszról? „Nem vagy te béna! Dolgozol, döntéseket hozol, autót vezetsz, miért ne tudnál leszállni egy járműről?”

Kötelezettségek és igényesség

Nem véletlenül kerestem fel a harminchét éves Petrovszky Gábort, aki jogi szakokleveles közgazdászként ingatlanforgalmazással foglalkozik. Ő két évvel ezelőtt egy cikkünk hatására hárommillió forintot adományozott kilenc, árván maradt gyereknek, tavaly pedig egymillióval segített egy riportom háromgyerekes főhősén. Közben nem játszotta el a jótékony gazdagot – elhárította a megsegítettek hálálkodását -, ám abba beleegyezett, hogy a neve nyilvánosságra kerüljön. „Azt szeretném üzenni a hasonló körülmények között élőknek, hogy kötelességünk segíteni!”

E mondatára rímel a mostani beszélgetésünk első mondata is.

– Az úriemberség számtalan ismérve közül számomra tán az a legfontosabb, hogy egy úriember tisztában van a kötelezettségeivel. Azokkal is, amelyeket nem jogszabályok írnak elő. Arra sincs jogszabály, hogy az idősebbeknek átadjuk a helyünket a járműveken, mégis meg kell tennünk. Ha lehetőségeket kaptál az élettől, akkor fogadd el a velük járó kötelezettségeket is! Jin és jang. Családod, közeli barátaid, ismeretlenek, a magyar kultúra… Ez utóbbi nagyon fontos. Nekem szenvedélyem-hobbim a képzőművészet, tehát eldöntöttük a cégünk menedzsmentjével, hogy támogatjuk a Szépművészeti Múzeumot. Válság van, de az ígéret kötelez. Szívesen beszélek arról a tervemről-tervünkről is, miszerint öt-hat év múlva szeretnénk tető alá hozni egy impozáns (a New York-i Guggenheim Múzeum színvonalú) fotómúzeumot. A fotóművészetünk világszínvonalú, nincs olyan aukció a világon, amelyen ne lenne magyar alkotás. Ez az igazi országimázs! Robert Capa, André Kertész, Brassaï, sorolhatnám vég nélkül… Tehát a cégünknek úgy kell gazdálkodnia, hogy minderre legyen elegendő fedezet.

– Egy úriembernek a köz (mások) javáért is munkálkodnia kell?

– A lehetőségeihez mérten kötelező!

– De manapság nem kötelező olyan elegáns öltönyben megjelenni egy munkahelyen, mint amilyet most ön visel, az udvariasság sem előírás…

– Nézze, engem itthon sokan néznek csodabogárnak, mert itt ülök a nyári kánikulában duplamandzsettás ingben, sötét öltönyben, miközben Svájcban – ahová minden héten megyek a munkám miatt – teljesen hétköznapi a külsőm. Ott akkor néznének rám furcsán, ha másképp öltözködnék. És ez az igényesség a társadalom negyven-ötven százalékára jellemző! A zürichi tanár, üzletember vagy bérszámfejtő számára természetes, hogy hosszú ujjú ingben menjen vacsorázni, és kötelező számukra az is, hogy tisztában legyenek a viselkedési szabályokkal. Körülbelül tizenöt éve járom a világot, és szinte mindenütt ezt tapasztalom.

– És itthon?

– Nagyon rossz a véleményem a korosztályom viselkedési kultúrájáról, öltözködéséről. A szüleink generációjától már senki sem várta el, hogy úriember módra éljen, és ha a mai harmincasok nem kapták meg az alapokat a nagyszüleiktől, akkor még a külsőségekkel sincsenek tisztában. Nem vagyok elragadtatva az amerikai középiskoláktól, de azt értékelem, hogy a tizennyolc évesek már szmokingot viselnek a záróbálokon, hogy esszét kell írniuk minden tantárgyból, és ki tudnak tölteni egy adóbevallást. A mi iskoláinkban megtanulnak a gyerekek köszönni, beszélni, bemutatkozni, el tudják magukat adni a felnőttvilágban? Én abban hiszek, hogy a mai tíz-tizenkét évesek, akik korán kijutnak a nagyvilágba, akik nemzetközi iskolákba járhatnak, változást hoznak majd. No, értük (is) kell úriember módra élni és viselkedni a hozzám hasonló csodabogaraknak.

Adott szó, tartás és egy úri sport

– Bennem már gyerekkoromban kialakult az úriember-kép (még véletlenül se szeretném azt mondani, hogy ilyen vagyok, legföljebb igyekszem…) – kezdi Taróczy Balázs, a legeredményesebb magyar teniszező, akit a nyolcvanas években a világ legjobbjai között tartottak számon, és wimbledoni páros-győztesként főrendeknek kijáró előjogokat szerzett a teniszvilágban. Szerény, kedves, aki nem ismeri, nem gondol arra, hogy egykori világszárral beszél. Pedig az, hiszen másképp nem tudná idén októberben Budapestre csalogatni az elmúlt évtizedek legendás teniszcsillagait. Például Boris Beckert…

– Mi jellemez egy úriembert? Például az őszinteség. Nem vezet félre, nem vág át – folytatja. – Apámnak mindennél fontosabb volt egy ember megítélésénél, hogy állja-e a szavát. Ez ugyanígy érvényes számomra is. Nagyon fontos, hogy azok, akiket ő úriembernek tartott, emberszámba vettek mindenkit. Akkoriban nem volt ritka, hogy nagy tudású, korábban fontos pozícióban levő emberek kétkezi munkásként keressék meg a betevőjüket. De a szerény ruhák is úgy álltak rajtuk, mintha a legjobb szabó varrta volna őket. Mindenkivel, minden helyzetben kedvesek és közvetlenek voltak. Azóta is meggyőződésem, hogy egy valódi úriember ugyanolyan tisztelettel és méltósággal beszél egy utcaseprővel, mint egy miniszterrel. És ők általában szikárak. A sorscsapások sem fosztják meg őket a tartásuktól. Nem tudom, miért, de negyvenéves korukban és hetvenesztendősen is egyenesen tartják magukat, és jó rájuk nézni. Szokták emlegetni az „angol úriembereket”. Szerintem ott sem mindenki az, én sok olyan ranggal született emberrel találkoztam, aki nem tűnt őszintének, és még a látszatát se próbálta kelteni annak, hogy megbecsüli az embertársait.

– Azt szokták mondani, hogy a tenisz úri sport.

– Annak számított a második világháború előtt, hiszen csak a jómódú emberek juthattak pályához, felszereléshez. Az én gyerekkoromban viszont mindenki teniszezett a környéken – a budai Feneketlen-tó mellett laktunk, ahol ma is van tizenöt teniszpálya, akkor lehetett talán huszonkettő. Jelentkeztél, edzésre jártál, kaptál ütőt, labdát, versenyezhettél. Kevés volt a pénz, az autó, de mindenki sportolhatott. A profi tenisz 1968-ban kezdődött a világban, mire a szocialista rendszer megint „utálni” kezdte, hiszen nem létezett nálunk hivatásos sportoló. Ma viszont csak az élhet meg teniszvilágban, aki járja a külföldi versenyeket, és felküzdi magát a legjobbak közé. Ez persze rengeteg pénzbe kerül eleinte, és bizony ritka az olyan tehetséges gyerek, akinek elég jómódú a családja, hogy ezt finanszírozza. E játék előnye és hátránya is az, hogy nem csapatjáték. Egyedül vagy felelős mindenért, nem háríthatod másra, nem tudod becsapni magad. A tenisz megtanít szembenézni a valósággal, és küzdeni. Jó alap egy úriember számára.

Az úriember méltósággal szórakozik

– Nem azért merem kijelenteni, hogy a balatonfüredi Anna-bálokon ma is sok az úriember, mert mindenki szmokingban feszít, hanem azért, mert a vendégeink döntő többségére jellemző, hogy az úriember szórakozás-kikapcsolódás közben is ura magának – jelenti ki Cserép László, a füredi önkormányzat művelődési osztályának vezetője, aki bő tíz éve vesz részt e határainkon túl is ismert bál szervezésében. – Igen, egy úriember hajnalban is tud úgy mulatni, hogy megőrzi a méltóságát, és a jókedv, az ital, a sok szép nő nem azt váltja ki belőle, hogy kivetkőzik önmagából. Tehát nemcsak az elegáns öltözékével tiszteli meg a környezetét, hanem a viselkedésével, a humorával, a kedvességével is. (Például az éjfél utáni csülök hagymás krumplival nem készteti arra, hogy ész nélkül rohanjon az asztalhoz…) Szerencsére nem emlékszem olyan esetre, amikor bárkit figyelmeztetnünk kellett volna a megfelelő viselkedésre. Persze az úriemberség külsődleges jegyeit könnyebb elsajátítani, mint a számomra nagyon fontos erkölcsi értékeket. Egyszerűbb megtanulni, hogy a szmoking alá nem veszünk rövid ujjú inget, mint azt, hogy az úriember sajátja a becsület, a tisztesség, a kitartás…(Erről „szóltak” az Anna-bálok 19. századi hívei.) Fontos még elmondanom, hogy szerintem az „úriemberség” nem függ a társadalmi hovatartozástól, még az anyagi helyzettől sem. Létezik a kőművesek vagy a szobafestők között is igazi úr, aki méltósággal végzi a munkáját, tudja, hogy értéket hoz létre, tisztában van önmagával. És bizony akadnak szép számmal nem-úriemberek – fiatalok és idősebbek – a látványosan gazdagok között is. Ám az Anna-bál hagyományai, az igényes és gyönyörű környezet rányomja a bélyegét erre a július végi eseményre, ezért a nem-úriemberek általában elkerülnek minket.

Ha az úriember udvarol

Nagy Nikolett turizmust tanul, de a marketing is érdekli, Zicsi Zsuzsa pszichológushallgató, mindketten elsőéves egyetemisták. Húszévesen úgy gondolják: a lányok jelentős részének ma is fontos, hogy egy férfi, fiú úriemberként viselkedjen. Ez megnyilvánulhat külsőségekben, tehát értékelik, ha valaki előreengedi őket az ajtóban, fölsegíti a kabátjukat, és nem veszi természetesnek az első randin, hogy a lány fizesse a számla rá eső részét. Az is jó pont, ha gyakran jelenik meg virággal a kezében.

Nikolettnek vannak fenntartásai is: látott már olyat, hogy a kezdeti udvariasság, „úri modor” gyorsan elfogy-elkopik, ami azt jelzi, hogy sosem volt belső igény. Zsuzsa szerint egy mai fiatalember akkor nevezhető úriembernek, ha mindig az adott helyzethez illőn viselkedik, amihez intelligencia kell. Mindketten ismernek olyan férfiakat, akiket valódi úriembernek tartanak. Nikolett édesanyjának a párja például egy jó modorú angol, valódi gentleman. Kinyitja a kocsi ajtaját a hölgyek előtt, kiveszi a kezükből a retikülnél nagyobb táskát, és ösztönösen kedves. Aztán beszélgetés közben arra is rájött, hogy a jelenlegi barátja is ilyen. Udvarias, előzékeny, figyelmesség rejlik a formák mögött.

Zsuzsa nemrég lépett ki egy serdülőkora óta tartó kapcsolatból, de be kellett látnia, hogy az ő régi barátja is azon ritka kivételek közé tartozik, aki a mai világban is úriemberként viselkedik. Megkérem, hogy összegezzenek. Intelligens, érdeklődő, előzékeny, hűséges és megbízható – gyűjtik össze az úriemberekre jellemző jelzőket. Az már más kérdés, hogy az igazi úriember is képes megbántani egy nőt, és ami ennél is rosszabb: őket is meg lehet unni néha.

Tanítsuk és tanuljuk!

– Végtelenül fontosnak tartom ezt a témát, nem szabad hagynunk, hogy tovább romoljon a helyzet! – jelenti ki szenvedéllyel Babják Annamária színésznő, aki protokoll- és illemtanoktató is. – Én általában a harmincas korosztálynak tartok tréningeket, akik lelkesen szívják magukba az ismereteket. Számtalan helyzetgyakorlattal (sok nevetéssel) tanuljuk meg, hogy miért a férfi lépjen be elsőként az étterembe, miért ő menjen elől a lépcsőn, hogyan kell bemutatkozni, kezet csókolni Európában (miért tilos Japánban), miként kell kiszállni egy autóból, hogyan használjuk az evőeszközöket, és milyen zoknit vegyen fel a férfi a sötét öltönyéhez.

– Sokan mondják, hogy a formaságoknak nincs közük a „belbecshez”.

– Ugyan! A formák betartásával a másik embert becsüljük meg. Annak üzenete van, hogy a férfi megtiszteli-e a nőt az udvariasságával-igényességével. Mi, nők – régen és ma – gyöngédségre, figyelemre, udvariasságra, bókokra vágyunk (akkor is, ha miniszterek vagy cégvezetők vagyunk…), és fontos számunkra, hogy a hozzánk közeledő-tartozó férfi úriember legyen. Az asztalos is, a filozófus is, az informatikus is… No, ezért kellene elérni, hogy az iskolákban újból tanítsanak viselkedést-illemtant – felejtsük el végre azt a szemléletet, miszerint régen az elvtársnő, ma a menedzser asszony akár férfi is lehetne…! -, és tudatosan neveljük a fiúkat úriemberekké. Higgye el nekem mindenki, élhetőbb lenne a világ általuk!