Távol a babától, Afrikában

Mónika: Se víz, se áram, se Leti

Két hetet töltöttem Fekete-Afrikában, távol az otthonomtól. Ez bármikor izgalmas kihívás lett volna, ám ezúttal az egyéves Letibabától is el kellett szakadnom. Természetesen, ezer kérdés, aggodalom, lelkiismeret-furdalás… Ő hogy fogja bírni, én hogy fogom bírni, ők hogy fogják bírni együtt… Mármint kislányom és az édesapja, mert ebben a két hétben egymás gondjaira bíztam őket.

De hogyan kerültem én, aki azt hittem, gyermekem nélkül Vácig sem akarok majd menni, Afrikába? Amikor megtudtam, hogy találkozhatok másik gyermekünkkel – egy libériai kislánnyal, akit két éve fogadtunk virtuálisan örökbe, azaz, azóta vállaljuk taníttatásának költségeit -, kicsit fájó szívvel, de azonnal nemet mondtam: pici lányomat, szerető férjemet kellene itt hagynom, szóval az életem most nem erről szól. Csak este meséltem el Tibornak a visszautasított lehetőséget. Azt hittem, egyetért döntésemmel, ő viszont azt kérdezte: „Miért nem mész el? Ne izgulj, mindent megoldunk…” És én megértettem, megéreztem: a szülőpár egyik tagjának lenni nem azt jelenti, hogy felek vagyunk, akik csak együtt teszik ki a száz százalékot. Apaként és anyaként, külön-külön is az egész világot jelenthetjük babánknak, még akkor is, ha természetesen a hármasban töltött napok a legédesebbek mindannyiunk számára.

Eljött az indulás napja, pontosabban éjszakája. Ezúttal elmaradt a repülőtéren az integetős, könnyezős összcsaládi búcsú. Hajnal három órára kellett taxit rendelnünk, hogy biztosan elérjem azt a brüsszeli repülőgépet, amelynek van csatlakozása a Monroviába, Libéria fővárosába hetente egyszer induló európai járatra. Az esti etetésnél, fürdetésnél, altatásnál Letícia jókedvű volt, mint mindig. Mintha csak nyugtatott volna, „Ne izgulj Anyu, minden rendben lesz.” Pedig tudta, hogy két hétig távol leszünk egymástól, hiszen sokszor mondtam neki. Sőt, meséltem is neki „nővéréről”, Isatta Sombairól és hazájáról. Már amit tudtam…

Számunkra szinte elképzelhetetlen viszonyok közé érkeztünk. Libéria a tizenhét évnyi polgárháború után még csak most kezd magához térni. Csatornázás, vezetékes víz, áramszolgáltatás a félmilliós főváros csupán parányi belvárosában van, ahogyan kőépületek is csak itt vannak – lövésnyomokkal, kormos falakkal, leomlott emeletekkel emlékeztetnek az esztelen pusztításra. Egyébként földutak, bádogviskók, túlzsúfoltság… És minden egyes új nappal új, elkeseredett küzdelem az ivóvízért és az élelemért…

Különösnek hangozhat, de jól éreztem magam. Talán éppen azért, mert nem turistaként érkezem, s így az első perctől fogva a helyiek között lehettem. Találkoztam a tizenkét éves Isattával és az édesanyjával is. Be kell vallanom, az első percekben mindhárman zavarban voltunk. De most is, mint annyi nehéz helyzetben, egyéves kislányom segített ki. Megmutattam a róla készült fotókat, meséltem róla, hogy éppen most tanult meg járni, hogy az édesapja vigyáz rá, hogy már négy foga van és kedvence a banán… Innen pedig már nem voltak nehézségek.

S, hogy volt-e honvágyam? Annyi minden történt, hogy néha órákig nem éreztem az otthon maradottak hiányát. De talán csak azért, hogy aztán egyetlen pillanatra sűrűsödjön össze minden érzelem, szeretet, vágyakozás, féltés…, ilyenkor felvettem a napszemüvegem… És azt sem bántam, hogy egyedül voltam a szállodai szobában, amikor Letibaba levelét olvastam (hogyan tanult meg egyéves korában, két hét alatt írni és e-mailezni, azt most ne firtassuk): „Már számolom a perceket, mert úgy, de úgy várlak, Anyu!” – írta.

Az utazás előtt többen intettek, hogy számítsak rá, amikor hazatérek, kislányom nem fog a nyakamba ugrani, sőt, dühös lesz rám. Szóval, volt min elmélkednem a tízórás repülőúton hazáig…

Ferihegyen Letibaba is várt, édesapja karjában ült, és egy frissen megkaparintott prospektust eszegetett. Örült nekem, körülbelül annyira, mintha a fürdőszobából tértem volna vissza félórányi távollét után. De legalább nem volt dühös. A hazafelé utat az autóban végigaludta.

S amikor együtt beléptünk a lakásba, ő tomboló örömtáncba kezdett, én átöleltem, és két centiméterre se távolodtunk el egymástól. Azóta sem.

Hajni: Luxus hajóút helyett…

Amikor Barni úgy egyéves lehetett, derült égből villámcsapásként felmerült, hogy nagyon jutányos áron egy luxus óceánjáró fedélzetén tölthetnék hét napot a legjobb barátnőmmel. Győzködött a férjem, az anyósom, ajánlgatták, menjek nyugodtan, megoldanak mindent, ilyen lehetőség csak egyszer adódik. Én viszont rögtön tudtam, hogy a harmadik nap után valószínűleg magzatpózban szoronganék a kabinomban, és azon gondolkoznék, hogy juthatok minél hamarabb vissza a kisfiamhoz, hogy érezzem az illatát, lássam, ahogy alvás közben szuszog, és puszilgathassam, amikor csak akarom. Szóval, én maradtam. És csodálom Mónikát, hogy ő kibírta.

Következő témánk: kiderül, milyen az, ha egyszerre csak egy kicsi mellé egy pici is érkezik…