Csisztu Zsuzsa: Amikor elvesztettem anyukámat, megtaláltam a páromat

Tornászként is megmutatkozott karakteressége, s ezzel a bevállalós személyiséggel válhatott igazi televízióssá. Ettől voltak gyakorlatai annyira különlegesek, kérdései frappánsak, meglátásai eredetiek, megállapításai olykor merészek, provokálóak, de mindig egyéniek. És valószínűleg emiatt is járta mindig a maga útját, volt élete felfokozott, szenvedélyes, ezért sistergett körülötte mindig a levegő. Vállalta érzelmeit, kudarcait, próbálkozásait, sikereit, szertelenségeit, szárnyalásait, reményvesztéseit. Voltak, akik megbotránkoztak ezen, voltak, akik rajongtak érte, akik irigyelték, akik sajnálták, de ő élte a maga életét, vállalta és eltéríthetetlenül képviselte önmagát. Éppen ezért érdekelt nagyon, hogy immár családanyaként vajon mit őrzött meg ebből, és mi változott benne. Mennyire tagozódott be a napi felelősség, a napi teendők nyűgébe, vagy mennyire szabadította fel az euforikus örömök bizonyossága? Ahogy beszélgetünk, nekem úgy tűnik, nem sokat változott…

– Ismert embereknél rendre felvetődik a kérdés, hogy ez a folytonos szereplés mennyire vihető át a gyerekre? Meg kell-e óvni a csinnadrattától, vagy szokja meg, hogy a mama népszerűsége bizony ezzel is jár? Ez nálatok nem okoz problémát?

– Mi nem csinálunk túl nagy kérdést belőle, de megválogatjuk, hogy mikor mondunk igent. Szerintem nem kell és nem is lehet mindent eldönteni, kitűzni előre az életben, olykor a körülmények a döntőek. Nem beszéltük meg például a házasság előtt, hogy ki viszi majd le a szemetet…

– Tényleg, nálatok ki viszi le?

– Aki éppen ráér. Az már merő véletlenség, hogy amikor teli a zsák, legtöbbször a férjem ér rá… A gyerek fotózása kérdésében sem alakítottunk ki „szilárd elvi” álláspontot. Nyilván nagyon lényeges, hogy ne váljék ez mindennapos ténykedéssé, meg az is, hogy melyik újság keres meg. A Nők Lapja volt egyébként az elsők egyike, ahol először szerepeltünk Krisztiánnal együtt a címlapon, azóta eltelt két év, nagyon örültem, hogy ismét megkerestetek. Norbi, a férjem szerencsére ebben a tekintetben nagyon rugalmas, egészséges értékrenddel kezeli ezeket a dolgokat. Zokszó nélkül eljön velem, ha úgy adódik, hogy valahol együtt kell mutatkoznunk, tűri a szereplést, a fotózást is, holott ő egyáltalán nem az a villogós típus…

– Ő egyáltalán tudta, hogy mibe csöppen azzal, hogy egy sztárral kötötte össze az életét?

– Kire gondolsz? Ki van még az életében?!

– Melletted?! Ugyan! Vedd tudomásul, hogy te vagy az a sztár, Zsuzsika!

– Az én fogalmaim szerint Psota Irén vagy Udvaros Dorottya a sztár. De visszatérve a kérdésre: Norbi már akkor megtapasztalhatta az ismertséggel járó kényelmetlenséget, amikor még az égvilágon semmi nem volt köztünk! Szegény, amikor észrevette magát egy újság címlapján, gyorsan autóba ült, és elutazott a szüleihez, hogy ne legyenek meglepődve, ha meglátják a képét… Aztán később ő is, ahogy én is, megharcolta a magáét ezekkel a lapokkal, perelt és nyert (nyertünk), de ezzel le is zárta ezt dolgot.

– Én is azt hittem, hogy csak egy kényes indiszkrécióról van szó, és ti valóban…

– Nem, nem! Az egy döbbenetes időszak volt amúgy sem nagyon egyszerű életemben. 2004 volt a mélypont… Igen, akkor ment tönkre az előző házasságom, és költöztem vissza a szüleimhez. Ott ismertem meg a háziorvosukat, Ketskés Norbertet, akivel sokáig csak annyit beszéltem, hogy melyik gyógyszerből mennyit vegyen be anyukám, vagy mikor menjen vizsgálatra az apukám. Ezután jött a sokk, amikor kiderült, hogy anyukám nagyon beteg. Hihetetlenül felfokozott hónapok következtek. Keresgélés, kutatás, hogy miként lehetne mégis segíteni, miként lehet a szörnyűséggel szembesülni, aztán anyukám utolsó időszakát valamelyest könnyebbé tenni, és közben, szinte észre sem vettük, de összecsúszott az életünk Norbival. Életem egyik legválságosabb időszakában, amikor anyukámat elvesztettem, találtam meg a páromat. Aztán összeházasodtunk, megszületett Krisztián, és röviddel később apuról is kiderült, hogy menthetetlen. Alig tíz hónappal a fiam születése után ő is itt hagyott minket. Még szinte ma sem fogtam fel… Igen, néhány év alatt értek a legvégzetesebb csapások, és talált meg a boldogság… Nyilván furcsa így egymás mellett, de a boldogság éppen úgy boldogság, a fájdalom pedig éppen olyan megemészthetetlen hiány… És egyszerre van jelen ez is, az is… Nagyban is, meg a mindennapokban is. Idén fordult például először elő, hogy befőztem anyukám receptjei szerint eper- és sárgabarackdzsemet. Olyan finom lett, hogy mire elkészült, már szinte fel is falták a fiúk! Erre én nagyon-nagyon büszke lennék, de közben eszembe jut, milyen kár, hogy ezt nem láthatja anyukám! Nem láthatja, hogy igazi háziasszony lettem, buzgó anya, odaadó feleség, aki mindezek mellett tanul, egy újabb diploma megszerzésére készül, na és dolgozik is, készül a visszatérésre a televízióhoz…

– De miért?! Ne haragudj, érdemes azért eljönni a gyerek mellől, hogy bemondhasd, kikapott a Vasas Debrecenben..?

– Ez így rossz felvetés! Ha így teszed fel a kérdést, akkor bármire azt lehet mondani, hogy önmagában semmi nem ér annyit! Csak azért, hogy képernyőn legyek, eszem ágában sem lenne eljönni Krisztián mellől! Sokszor nem is értem azokat, akik szinte a szülőszobából libbennek egyenesen a stúdióba…

– …igen, csak nem tudjuk, hogy milyen okok késztetik őket! Elhangzanak mindenféle elmélkedések, mindenféle fennkölt gondolatok, de valamiért kínos elmondani, hogy többnyire egzisztenciális bizonytalanságokról van szó…

 Zsuzsa válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok…