Egy anya, két gyerek

Hajni: Ha csak az egyik sír, már jók vagyunk!

Hogyhogy egyáltalán van időm ezt a cikket megírni? A kérdés jogos. A válasz: mert a kicsinagyot (Barni, jövő héten kétéves) a nagyszülei épp három napra beutalták Hévízre (ki kell pihennie a tesó érkezésével járó érzelmi stresszt), a kicsikicsi (Kornél, jelenleg háromhetes, ő a tesó) pedig reggel öt óta tartó nyüszögök-szopok-picit alszom állapotából talán átkerült a mélyalvás stádiumába, ezért az erkélyre telepítettem. Közben kiteregettem, kifőztem a mellszívót, cumikba porcióztam a délelőtti hasfájás elleni teát és a forralt vizet – hátha valamelyik segít majd megoldani a ki-tudja-miért-sír?-kérdést, amely minden bizonnyal ma is felmerül majd jó néhányszor. Szóval, van félórám, (egyelőre) ébren vagyok, írok.

Azt olvastam, a második gyerekkel minden úgy megy majd, ahogy azt a szülők elképzelik. Majdnem. Úgy képzeltem, egy nyugodt éjszaka alatt hozom majd világra Kornélt – ehhez képest délután fél három körül érkezett. Fél egykor még Barnit próbáltam meg elaltatni, bár már a széken ülni nem, csak a kiságyon támaszkodva tudtam mesélni neki, de még akkor is azt hittem, ezek csak jóslófájások, úgyis mindjárt elmúlnak…

Úgy képzeltem, vadiúj kisbabámmal eltöltök majd három kellemes napot a kórházban, de azzal nem számoltam, hogy a tempós szülést óriásfáradtság követi, és a többedik gyerekkel tényleg sokkal rosszabbak az utófájások, mint az elsővel, akkor ugyanis semmit nem éreztem. Ja, és a szoptatás – bárki bármit mond – nekem eleinte igenis fáj, amikor pedig az a csöpp álkapocs először rászorít a mellre, legszívesebben kiugranék az ágyból még ma is.

Úgy képzeltem, sok dologban rutinosabb leszek, mint két éve, bár nem áltatom magam, biztos lesznek új problémák is. Arra ellenben nem gondoltam, hogy az új és a már régen is kiborulást okozó jelenségek csodás egyvelegét kapom. Például bár Kornél elég profin szopizott a második naptól, a sárgaság felbukkanása újra Damoklész kardjaként lebegett felettünk, viszont a köldökcsonk időnként horrorfilmbe illő külleme abszolút meglepetésként hatott rám, az első hét után felbukkanó hasfájást pedig régi ismerősként üdvözöltük, de sajnos, nem csaphattuk rá az ajtót, ahogy szerettük volna. Ám a szoptatással járó mizéria egyelőre elmaradt, felesleges méregetés, állandó fejés elfelejtve. Vendégeket nem fogadunk (ezúton is bocs mindenkinek!), mivel most már tudom, az első hat hétben tényleg minden csak rólunk szól, meg az alvásról, nálunk Barnival „kiegészülve”.

A „Hogy vagy?” után minden ismerős második kérdése: „És mit szól Barni a testvéréhez?” Jelentem, úgy tűnik, maradhat. Egyelőre egyszer kellett csak elhagynom a szobáját a vállamon büfiző Kornéllal, mivel úgy gondolta, este a babának nincs helye az ő rezidenciáján. Felbolydult hormonokkal persze, ezen majdnem sírva fakadtam, de aztán az apjuk (aki mellesleg a megtestesült nyugalom és türelem újabban) rezignáltan közölte, hogy lesz ennél még sokkal rémesebb kirohanása is. Konkrétan a testvére személye ellen nem hadakozik, sőt, sokszor megsimogatja, szívesen fogja, szólongatja. Múltkor, amikor az a nagy vihar volt, őt is fel kellett vennem, és mindkettejüket védelmezve állni (!) a nappali közepén, nehogy bajunk essen. Szóval, Kornél ellen nem, de minden más ellen rendszeresen hadakozik: sírósabb, hisztisebb, mint korábban, ezer trükk kell ahhoz, hogy bármit elérjünk, és még csak egy éjszakát aludt át az apja szólítása nélkül, mióta új lakónk van. Hát, valahol ki kell eresztenie a gőzt.

Úgy képzeltem, az egyik pillanatban kétségbeesett, a másikban könnyekig meghatott leszek, ahogy ez már szokásom, és így is lett. De ha már épp a hajamat tépném, a következő fél órában biztos olyan aranyosan mondd valamit a Barni (például: víjsji=virsli), vagy jóllakottkismacska-képpel kucorodik rám a Kornél, hogy arra jutok, mégsem volt rossz ötlet ez a két gyerek. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy eddig még mindig volt mellettem segítség, a mélyvíz még csak most jön: amikor tényleg egyedül leszek velük napközben, és sakkozom az idővel és a gyerekek türelmével: bele kell, hogy férjen két óra homokozás, foci és sapkadobálás a fára Barnival, de viszonylagos nyugodalomban fél óra evés is Kornélnak – háromszor, négyszer, és ez még csak a délelőtt. Mondjuk, azért gyakorlok, például próbáltam már szoptatás közben altatni Barnit, és magam is megdöbbentem, mennyire jól sikerült. Tegnap viszont, amikor húsz percig tartott, míg a kölcsönkapott babakocsit (ezúton is örök hála érte!) össze tudtuk csukni, majd kiderült, hogy nem fér be az autóba, és közben felváltva/egyszerre üvöltöttek, na, az nem volt egyszerű. Persze, tudom, kiborulni sokkal egyszerűbb, mint megoldást keresni, szóval, folyt. köv.!

Mónika: Plusz egy gyerek, plusz két felnőtt?

A nyaralásból hazatérve, mi most éppen azon merengünk, miért kevés két felnőtt egy gyerekhez. Mert a Balaton-parton elcsípni a mi fürgeürge kislányunkat – amint sáros lábbal átgázol mások törölközőjén, felkap a pokrócokról mindent, amit csak ér, hogy aztán a víz felé robogjon szélsebesen -, szinte lehetetlen feladatnak tűnt. S Letibaba este sem engedett: amikor egyszer fürdetés közben áthajoltunk felette, hogy megcsókoljuk egymást édesapjával, ő máris méltatlankodni kezdett… Így csodálattal figyeljük, Hajni az 1 felnőtt 2 gyerek képletet hogyan oldja meg. Hajrá!