– Képzeld, megint terhes vagyok! – ezzel hívta fel Ágit idén év elején legjobb gyerekkori barátnője, Brigi. A hír hallatán Ági is meglepődött, hiszen tudta, Briginek van három gyereke, a nagyfia elmúlt tizennégy éves, a legkisebb pedig súlyos beteg, állandó felügyeletre szorul, ezért a családba már nem terveztek még egy trónörököst. Brigi már a negyedik hónapban volt, amikor a rendben megjövő menzesz mellett is érezte, valami nem stimmel, és felkereste a nőgyógyászt.
– Megkérdezte tőlem, hogy örökbe fogadnám-e. Az ember nem sűrűn hall ilyet, én is csak legyintettem rá. Másrészt ismerem a barátnőmet, tudom, hogy komoly témákról képes olyan könnyedén beszélni, hogy mindenki azt hiszi, viccel, ezért mondtam is, beszéljünk inkább másról – emlékszik vissza Ági arra a furcsa februári beszélgetésre. Furcsának tűnt, hiszen már vagy két éve nem találkoztak, jóformán a semmiből jött az a telefonhívás. Ági évekig külföldön dolgozott, közben Brigi itthon családot alapított, nevelte a gyerekeit, hónapok-évek teltek el anélkül, hogy egyáltalán beszéltek volna egymással. De a gyerekkorban köttetett barátság olyan erős kapocs volt köztük, hogy felnőttként is mindig onnan tudták folytatni, ahol abbahagyták. Amikor Ági betegsége kiderült, akkor is hosszú szünet után hívta Brigit, együtt sírtak a telefonban.
A „nagy április”
| Írásunk főszereplőjét, Patrikot itt éppen cikkünk szerzője, Simon Izabella, a Sanoma Média Akadémia tavalyi évfolyamának hallgatója dajkálja |
Az a februári telefon mindent megváltozatott, holott év elején még Áginak is más tervei voltak. A tavaly beültetett peacemaker egy szemernyi esélyt kínált arra, hogy gyereket vállaljon, épp ezért várták kedvesével a „nagy áprilist”, a kontrollt, hátha mond majd valami biztatót a kardiológus.
– Egy hét múlva megint beszéltünk Brigivel telefonon, megint előjött a téma, de ekkor éreztem, hogy ő már teljesen átgondolta a kérdést. Azt mondta, hogy a beteg kislánya az élete, és amíg él, szeretne mindent megadni neki, ami csak tőle telik, így nem tudna rendesen felnevelni egy gyereket, bármennyire is húsa-vére, s nem akarja, hogy ez a baba nélkülözzön, ezért átgondolta: örökbe adná nekem, felnevelem-e? Ismertük egymást gyerekkorunk óta. Tudta, hogy nem lehet gyerekem, és azt is, hogy nálunk keresve sem találhatna jobb szülőket.
Átrágták a dolgot töviről-hegyire, a két nő már mindent eltervezett. Ági akkor már nagyon szerette volna azt a babát, csakhogy ezt még a párjának is elő kellett valahogy adni.
– Egy férfinak nem olyan egyszerű elfogadni, hogy más gyerekét nevelje, ráadásul nehéz azzal szembesíteni, hogy „Kedvesem, holnaptól kezdve te tartasz el minket, mit szólsz hozzá?” Leültettem a párom, hogy szeretnék neki mondani valamit, de azon nyomban sírva is fakadtam. Mert tudtam, egy ilyen helyzet akár a kapcsolatunk végét is jelentheti. Nem várhattam el tőle, hogy ugyanúgy örüljön a hírnek, mint én. De akkor már azt is tudtam, hogy én azt a gyereket – lesz, ami lesz – egyedül is vállalom.
A családfő két hónapig ízlelgette a hirtelen jött apaság lehetőségét, ezalatt Ági kiokosodott a nyílt örökbeadás folyamatáról, hogy mire júniusban megszületik Patrik, a papírok rendben legyenek.
Ki lesz az anyuka?
A leendő, boldog szülők márciusban kezdték el az örökbeadást intézni, várhatóan október végére le is zárul a folyamat. Most, augusztus végén Patrik már elmúlt egy hónapos, nyugodtan pihen apja vállán. Ha felsír, az apu kiviszi, megeteti, lefekteti.
– Megértettem, hogy időbe telt, míg elfogadja ennek a különös babavárásnak a gondolatát, hiszen férfi, racionális, és nem akarta addig beleélni magát, amíg nincs itt nálunk a gyerek. Már az első nap ő fürdette, pelenkázta Patrikot. Nagyon sokat segít nekem, jobb apukát kívánni se lehetne – mondja elismeréssel Ági.
Vajon ez a csöppség mit fog fel abból a kalamajkából, ami körülötte-érte történt?
– Mi nem olyan örökbe fogadó szülők voltunk, akik átestek már mindenféle beavatkozáson, lombikprogramon és a többi… Szívszorító látni, hogy mit megadnának az ilyen emberek egy gyerekért. Nekem szerencsém volt, bár járhattam volna másként is. Sokszor kérdezték, nem félek-e attól, hogy az utolsó pillanatban meggondolja magát az anya. De igen, féltem, és bíznom kellett abban, hogy a barátnőm szava nem falra hányt borsó, másrészt nekem ezzel az eshetőséggel számolva is el kellett kezdenem a hivatalos eljárást, hogy ne akkor kelljen elkezdeni intézni a papírokat, amikor már megszületett a baba.
Ágiék esetében a jó forgatókönyv vált valóra: a barátnők ezután is barátnők maradtak. Ha „az anyák” nem is találkoznak sűrűn, de megbeszélik, ki hogy van, mennyit hízott Patrik.
– Nemrég újságoltam Briginek, mennyit eszik a kis vasgyúró, és olyan jó, hogy erre ő azt mondta, „igen, pont, mint a nagyfiam, neki is épp ennyi idősen volt ilyen evési rohama”.
– Az anyai érzések első pillanattól kezdve elindultak bennem. Ott voltam az összes vizsgálaton, gondolatban még naplót is írtam neki, hogy „édes kicsi fiam, már nagyon várunk rád…” Bár azt, hogy szülőanyának milyen lenni, lehet, hogy sosem tudom meg, de olyan különös érzés öntött el, amikor kiszaladt a számon, hogy: „Gyere ide anyához!” Magamra is szóltam: „De Ági! Tudod, hogy nem te vagy az anyja!” – ám egyszer majd ez is természetes lesz. Ahogyan Patriknak is, hogy két anyukája van. Az örökbe fogadói tanfolyamon sokat beszéltünk arról, hogyan és mikor célszerű a gyereket beavatni. Semmit sem fogunk eltitkolni, nem is lehetne, mert ismerve az édes szülőket, már most látszik, hogy Patrik tiszta apja. Ha lazán is, de szeretnénk tartani a kapcsolatot, mert a gyereknek is jó lenne, ha a testvéreit ismerve nőne föl.
Hogy a későbbiekben ne legyen gond, a barátnők a feladat- és hatásköröket is tisztázták: Ági lesz az anyuka, Brigi meg „a” Brigi néni.
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Csisztu Zsuzsa: Amikor elkvesztettem anyukámat, megtaláltam a páromat » |