Müller Péter: A karma ezotériája

Maga a „karma” szó azt jelenti: tett, cselekedet.

Tetteink visszahatnak ránk.

A mai ember azonban „tett” alatt csak azt érti, amit a fizikai síkon „valóban” megtesz.

Ami a felszínen felbukkan.

Az ősi hagyomány azonban – mivel másképp látta az embert, mint mi – „tett” alatt nem csupán a külső, felszíni működését értette, hanem azt, ami lelki, szellemi cselekedet. Tett elsősorban a mohó életszomj, a vágy, az érzés, a gondolat, a képzelet, a szenvedély, mindazok a bennünk kavargó láthatatlan és mágikus, teremtő akaratok, melyek előbb-utóbb a külvilágban is megjelennek.

Életté, sorssá válnak.

Ma már kezdjük belátni, hogy szomatikus bajaink mögött pszichés okok rejlenek. Jung még egy balesetről is azt mondja, hogy amit az ember nem tud elintézni belül, az kívül, mint sors áll elé.

Vagyis az ok-okozat viszonyában az ok mindig szellemi, lelki.

Először belül „cselekszünk” – csak utána kívül.

És a karmát ez a belső cselekvés szüli.

A mai ember ezt nem tudja, mert hiányzik az önismerete.

Jézus sokat beszél a karma törvényéről. Ő azt mondja, például, hogy nem a de facto szeretkezés a házasságtörés, hanem a vágy, a másik megkívánása. Ha már a megkívántam és képzeletben ölelkeztem vele – az már megtörtént.

Miért?

Mert a lélek: valóság. Méghozzá: eredendő valóság. A bensőnk a Való – a külső csupán a felszíne, a vetülete.

Minden cselekvés: benső cselekvés. Csak utána lesz külső.

Ha valakit gyűlölök, de nem pofozom föl, mert félek tőle, vagy visszatartanak a társadalmi konvenciók, attól még gyűlölöm, és fizetnem kell érte. Így vagyunk minden dühünkkel: elfojtani lehet ugyan, de akkor máshol jön ki, betegségben, vagy éppenséggel elszakad a leggyengébb láncszem, s indulatunkat másokon töltjük ki. Az akna megvan – csak máshol, más időben robban.

Minden cselekedet: benső cselekvés.

Ezért a karma törvényét valójában csak az érti, aki léleklátó.

Aki nem az, legfeljebb csak a BTK szintjén próbálja megérteni a bűn és bűnhődés összefüggését.

Mi azt hisszük, csak az van, ami látszik, amit az anyagvilágban megteszünk, s ezért megpróbáljuk igazi valónkat elrejteni. Azt hisszük, ami nem látszik, az nincs is. Pedig az van csak igazán! Sajnos ez a képmutató, önelrejtő, magunk előtt lehazudott, és mások elől mosollyal fedett magatartásunk még a vallásokban is hatalmas méreteket öltött, mivel az önismeret nem központi célja a nyugati kultúrának. A karma azonban – és ebben hasonlít a fizikai törvényekhez – pontos és könyörtelen.

Valódi tükröt tart elénk.

Mondok egy példát.

A jótékonyságról Jézusnak roppant kritikus véleménye van. Képmutatásnak tartja, s azt mondja, ha adsz, nem tudja a te balkezed, hogy mit tesz a jobb.

A csodálatos apokrif „Tamás Evangéliumában” pedig még keményebben fogalmaz: aki alamizsnát ad, bűnt követ el.

Ugyanis aki valóban lélekből ad, nem tudja, hogy adott.

Nem tartja „övének”, amit odaad. Az nem „alamizsnát” ad – hanem egyszerűen, odaadja azt, ami a másiknak jobban kell, mint neki.

Nem tartja adásnak, amit tett.

Aki azonban másfelé sandít, aki jó pontokat gyűjt, aki önmagát ezért megdicséri és ha pénzt adott, annak minden fillérjére emlékszik, az karmikus értelemben – nem adott semmit. Egy álvallásos befektetést csinált, azzal, hogy az Isten majd busásan megfizeti.

Lényegében – bármennyit is adott – becsapta a sorsot.

Az ilyen „jótett” visszahatása nem az lesz, hogy a pénzt, amit kapott, később, talán a következő életében, kamatostól visszakapja majd – hanem az önzésével, és főleg a hazugságával kell majd elszámolnia.

Lehet, hogy nyomorogni fog.

A karma nem a szerepjátszást „jutalmazza”, hanem a valódi motívumot. A szerepjátszás – ami rendszerint nemcsak kifelé, hanem befelé is történik: csakis az igazságtalanságot, és a botrányt növeli a világban. Az Evangéliumban a képmutatás a legfőbb vétek, s egyik oka annak, hogy az emberiség a vesztébe (Utolsó Ítélet) rohan.

Jótékonyság – krisztusi értelemben – csak egy van: ha az ember odaadja mindenét.

A gazdag embernek ezt tanácsolja.

Tudjuk, mi a válasz. Elsomfordál.

A Karma Urai léleklátók.

És ez a lényeg.

Az embert valódi gondolataival, és lelki tartalmaival szembesítik.

Ezért a sorsunk, amit élünk, a leghűbb tükörképünk.

Ezt nem szívesen ismerjük el, mert úgy véljük, hogy jobb sorsra lennénk érdemesek.

Azt, gondoljuk, hogy mérhetetlen igazságtalanság történik velünk.

Miért?

Mert hiányzik a valódi önismeretünk.

Az ezotéria nem különféle titokzatos tanok gyűjteménye, hanem Önmagunk legmélyebb megismerése.

Valódi, benső motívumaink felismerése.

Más szóval: saját sorsteremtő hatalmunkra való rádöbbenés.

Senkivel nem történik „méltánytalanság”.

Shakespeare, aki pontosan ismerte a karma törvényét – egy drámaírónál ez alapkövetelmény – leírja, hogy Hamlet királyfi, aki vonakodik minden agressziótól, lelkifurdalás nélkül leszúrja két egykori barátját, s a szerelme apját, Poloniust. Haláluk karmikus oka a képmutatás volt. Ezt Hamlet is tudja. „Magad kerested” – mondja a halott Poloniusnak. „Sajnálom: de így tetszett az égnek – büntetve őt velem, s engem vele – hogy én legyek szolgája, ostora.”

Ezek nagyon pontos, lélek-, és sorslátó mondatok.

Sorsunk megváltoztatásához önmagunk gyökeres megváltozására van szükség.

Fel kell ismernünk, hogy életfilmünk, melynek főszereplői vagyunk, nem mások, hanem saját lelkünk kivetítése – ha más filmben akarunk játszani, egy szebben, értelmesebben, boldogabban – mást kell kivetítenünk magunkból.

„Semmi kívülről meg nem fertőzheti az embert – mondja Jézus – csak ami belőle jön ki…” És itt fölsorolja lelkünk fájdalmas sorsot idéző beteg tulajdonságait.

A karma őszintén működik.

Nem ismerjük fel – mert önmagunkat nem ismerjük.

S ezért sorsunkat igazságtalannak véljük.

Azt a botrányt, például, ami az elmúlt évszázadban, s jelenleg is történik a világtörténelemben, a régi próféták, és maga Jézus is jó előre látta és megjövendölte.

Honnan?

A lelkünkből.

Meg lehet ítélni, hogyha a lelki tartalmaink, vagyis benső angyalaink, de főleg démonaink napvilágra kerülnek, milyen világot teremtenek majd.

Ez a jövőbelátás titka.

A jövő bennünk szunnyad.

Amit most élünk, valaha csak lappangott bennünk.

De már élt! Az ember terhes a jövővel – a lélekben jóval előbb történik meg a „tett”, mint a külvilágban.

Manapság – mivel egy civilizáció alkonyán élünk – karma torlódás van. Minden régi léthazugságunk, és vak szenvedélyünk eredményét mostanában éljük meg.

Ezért nem könnyű ma élni.

A karma megértéséhez hozzá tartozik még valami.

A reinkarnáció.

Az életünk, amelyet jelenleg élünk, sok-sok előző élet szétválaszthatatlan láncolatának csupán egyetlen láncszeme.

Ezért ebből az egyetlen életedből a teljes igazságot éppúgy nem láthatod, mintha egy száztekercses mozifilmből csak egyetlen tekercset néznél meg.

A sors: végtelen folyamat, mélységes múltból eredő hatalmas eposz, amelyben különféle szerepekben bukkanunk fel.

Szüntelen felejtésben élünk.

Erről az életről életre átívelő karmafolyamatról most nincs időnk beszélni. Olvasd el a Kígyó és kereszt c. művemben azt a fejezetet, amelyben Latinovits Zoltánról írtam, és elmúlt földi életeinek karmikus összefüggéseiről beszélgettünk.

Úgy is olvashatod, mint egy lélektani dokumentumregényt – sok mindent megmagyaráz abból, hogyan birkózunk a szenvedélyeinkkel életeken át, s egy-egy mániánk, vagy vétkünk, hogyan sodor újra és újra, hasonló karmikus helyzetekbe.

Egyben az is világos lesz, hogy nem a személyes énünk születik újjá, hanem más és más szerepben, a sorsfeladatunk.

Három összefüggő életét írom le annak a csodálatos embernek, akit ismertem és szerettem, aki közöttünk Latinovits Zoltán néven élt.  Aki zsenijével, és tragikus halálával beleírta nevét a magyar művészet történetének aranykönyvébe.

Egy életen belül a karma nem tűnik igazságosnak.

Nem is érthető.

Csakhogy nem egy életünk van, és önmagunk ismeretéhez hozzátartozik, hogy végtelen múlt van mögöttünk, és végtelen jövendő áll előttünk.

Latinovits tragédiáját éppen az okozta, hogy nem látott vissza a kiváltó okokig.

Csak ösztönösen érezte, hogy valami űzi, de nem látott vissza – ahogy ő mondta – a „bűnéhez”, mely egész életében gyötörte.

Ez a zseniális művész nem ismerte önmagát.

És mások sem őt.

Egy „irracionális” bűntudat kínozta, s dobott ki lelkéből mérhetetlen kincseket és vad indulatokat – és végső soron belekergette a halálba is.

A karma és reinkarnáció gondolatát nem lehet szétválasztani    – mert egyetlen életen belül, ritkán éljük meg a hatás-ellenhatás egységét.

Egy életen belül nem működik az igazság. Ezt mindannyian tudjuk. Az általunk keltett hullám nem csapódik vissza azonnal arcunkba. S rövid távon nem értjük, miért leszünk a körülmények áldozatai.

Aki azonban megérti a karma titkát, felismeri, hogy soha semmi sem történik vele ok nélkül.

Ahogy Füst Milán mondta:

„Saját sorsunk kíméletlen ítéletvégrehajtói vagyunk”.

Hadd tegyem hozzá: bölcs elviselői, lelkünk és sorsunk gubancainak a megoldói is.

Ha bátrak vagyunk a saját szívünkbe nézni.

Fel kell ismernünk, hogy életfilmünk, melynek főszereplői vagyunk, nem mások, hanem saját lelkünk kivetítése. Ha más filmben akarunk játszani,  mást kell kivetítenünk magunkból.