D. Tóth Kriszta: Na, húzzanak innen!

D.Tóth Kriszta | 2009. Szeptember 02.
Megkockáztatom, hogy örökre kitiltanak az Ecseri piacról, és elmesélek valamit. Pontosan úgy, ahogy az megesett. A történet még Spanyolországban kezdődött, ahol Lola – mit neki a tenger, a pálmafák meg a medence kristálytiszta vize – a kisváros hetipiacát tartotta a legérdekesebbnek.

Fotó: Lukács Dávid

Szombat délelőtt fölfalt egy kisebb andalúz falura való olívabogyót, kipróbálta a kézzel festett kasztanyettákat, majd a családot kevésbé finoman a bolhapiac felé navigálta. Ott aztán, dacolva a 35 fokos hőséggel, minden egyes ékszerárus standjánál elidőzött vagy negyedóráig. A végére föladtuk, hogy aznap bármi más programot is bekitassunk, és átadtuk magunkat a régiségárusok jókedvű kavalkádjának.

Nem csoda tehát, hogy hazatérvén a nyaralásról, az első szabadnapunkon az Ecseri használtcikk-piac felé vettük az irányt. Alex, a lányához hasonlóan, imádja a piacokat, nekem pedig meggyőződésem, hogy egy kultúra megismerésének elengedhetetlen része a bolhapiaci látogatás. A gyerek alig bírt magával, az apja ugyanis alaposan befűtötte: „Olyan piacra megyünk, ami telis-tele van csillogó dolgokkal!” Már a bejáratnál fényesebben csillogott a szeme a nagymama arany(ozott) brossánál. Céltudatosan vetette be magát az árusokon át vezető első utcácskákba. És, csakúgy, mint a spanyol mercadón, itt is a kis tálkákba kitett apró fémtárgyak, ékszerek, miniatűr porcelánállatok érdekelték. Elmagyaráztam neki, hogy még véletlenül sem szabad ezeket a tárgyakat elejteni, így jobban teszi, ha csak messziről vizsgálja meg őket. Lelki szemeink előtt megjelent, ahogy Lola kicsi kezeiből kibucskázik és az Ecseri betonján zillió darabra törik egy porcelánmacska. Amelyre aztán kénytelenek leszünk elfogadni az árus által meghatározott árat. Alku nélkül, naná. „De legalább megsimogathatom őket, mama?” – kérdezte reménykedve. „Na jó, de csak egy ujjal, és úgy, hogy ott vagyok én is melletted.” Ebben megegyeztünk, és kiválasztottuk a párnás kis mutatóujját mint a simogatás eszközét.

Minden a legnagyobb rendben működött. Amikor az árusok látták, hogy a kis mutatóujj finoman, szigorú szülői felügyelet alatt simogatja a portékát, megnyugodtak. Volt ott minden: a nagymamabrossoktól a régi köves gyűrűkig, szecessziós égetett kitűzőktől a fölvarrható kommunista jelvényekig és majolika kisállatokig. „Ez csupa-csupa drágakő!” – kiáltott föl néha Lola, és csak úgy piroslott az izgalomtól a két orcája. Ott, azon nyomban meg lehetett volna zabálni. Én magam nem láttam sokat a piacból, hiszen egy pillanatra sem mertem levenni a szemem a gyerekről (Alexet a régi motoralkatrészeket, használt karburátorokat és rozsdás szerszámokat áruló szaki boltjánál végleg elveszítettük), de sebaj.

  Lola korábbi történeteit elolvashatjátok blogunkban! Katt ide! »

Körülbelül egy órája piacozhattunk, amikor Lola meglátta A standot. Telis-tele pici kristálymacskákkal, porcelánkutyákkal és üvegelefántokkal. Fölemeltem, hogy jól lássa őket. Az árusnak (nyugdíjasnak látszó, ősz hajú, egyáltalán nem kedves arcú hölgy) már ez sem tetszett. Még egyszer, jó hangosan figyelmeztettem Lolát arra, hogy vigyázzon, és hozzátettem: „Az lesz a legjobb, ha ezen a pulton csak a mama kezéből nézed meg a kincseket.” A gyerek érezte az árusból kiömlő feszültséget, és azonnal beleegyezett. A harmadik macska után azonban kinyújtotta a simogatóujját, és egy gyors, de leheletkönnyű mozdulattal a sárga kiselefánt felé nyúlt. A nő, mintha csak erre várt volna, fölugrott a székéről, és „nnnaaa, na, na, na na!” – felkiáltással úgy rákiáltott Lolára, hogy az majdnem elsírta magát. „Ne tessék aggódni, nagyon óvatosan simogat. Nem is veszi föl, csak megnézi” – próbáltam menteni a menthetetlent. „Ja, kérem, ebből áll az egész napunk: csak megnézi…” – buggyant ki belőle a kincstári keserűség. „Őszintén sajnálom, hogy nem vásárolnak sokan, de nem mi tehetünk róla, és a lányom igazán nem akarja bántani a portékát” – feleltem. „Mér’ nem a játszótérre viszi a kölykét, ha azt akarja, hogy szórakozzon? – kiabálta. – Na, húzzanak innen!” Alex szája, a szó szoros értelmében, tátva maradt. Hozzászokott már a Magyarországon gyakran tapasztalható sajátságos kereskedelmi és vendéglátó-ipari kultúrához, de ez neki is egy „első” volt. Lola és én addigra – szintén tátott szájjal – sóbálványként bámultunk az asszonyra, míg Alex el nem vonszolt minket.

Hazafelé a lányunkkal a néniről kellett beszélgetni. Lola ugyanis nem igazán értette, hogy valaki, akinek ennyi kincse van, és ilyen szépen csillognak az apró állatkái, vajon hogy lehet ilyen mérges… Nem tudunk neki kielégítő magyarázatot adni, csak azt, hogy mi sem értjük. És ti?

Még több az e heti Nők Lapjából:

Bombera Krisztina: Amit szívesen hazavinnék Amerikából »
Tamással, sülve-főve: Isteni barackos receptek »
Peller Anna: A vőlegényem nem meleg! »
Tanítsuk tanulni a gyerekeinket! »
Nem divat ma vért adni? »
Az ülő ember panaszai »

 

Exit mobile version