Egy könyvesboltban találkozunk a világcsavargó debreceni hölggyel. Addig csak telefonon beszéltünk, mégis azonnal megismerem, valahogy kiragyog a vásárlók közül. Mintha magával hozott volna egy kis napfényt a távoli szigetéről. Egy turistaúton, Srí Lankán találta meg álmai otthonát. Mindent felszámolt, új életet kezdett fiával a húszéves polgárháborútól elgyötört földi Paradicsomban.
– Debreceni lány vagyok, huszonnyolc évesen költöztünk édesanyámmal Pestre. Szüleim nagyszerű emberek voltak, minden kapcsolatomban az ő házasságuk volt a mérce számomra – meséli Gabriella. – Talán azért is volt négy férjem, mert nagyon magasra tették a lécet. Sose féltem a változástól, számtalanszor kezdtem újra, vágtam bele valami egészen másba. Fogtechnikus végzettségem van. A legjobb fogorvosoknak dolgoztam, nagyszerűen kerestem is vele, de egy allergia miatt abba kellett hagynom. Az akkori férjem, aki neves ügyvéd volt, vigasztalt: semmi baj, kincsem, maradj csak otthon, keresek én eleget mindkettőnk számára. Nagyon félreismert. Kibéreltem egy üzletet Szentendrén, megvettem egy méregdrága masinát, amellyel képet lehet nyomtatni trikóra, táskára, akármire. Az volt az első ilyen az országban, elég merész befektetésnek tűnt, hiszen egy kisebb lakás árába került. Az elején nem is ment a bolt. Egyszer megjelent egy busznyi amerikai turista, és észrevették az utcára kitett hirdetőtáblámat, a trikóra nyomott arcképemmel. Akkoriban „dübörgött” a Dallas című sorozat. Valamelyik felkiáltott: „Linda Gray!”, és beözönlöttek az üzletbe – így indult be a bolt. De az igazi szerelmem a most tizenhét éves Benjamin fiam, és mellette…
– Egy másik férfi?
– A trópusok. Huszonegynéhány éve tart ez a szerelem, akkor voltam először Thaiföldön – meséli. – Minden otthonos volt, az éghajlat, a mosolygós emberek. Bejártuk keresztbe-kasul, és nem a turistacsapásokon. Az első utazási könyvem viszont Ceylonról szólt, ma Srí Lankának hívják a szigetországot. Hat és fél éve élünk ott, tehát nem volt futó kaland.
– Miért kellett ilyen messze futni?
– Mindenem megvolt otthon, csak a mosoly hiányzott. Srí Lankán a nagyon szegények is boldogabbak, mint itt a jómódúak. Itt mindenki – joggal – fél a jövőtől. Ott örülnek a jelennek. Hozzám az a világ áll közelebb.
– Egyedül vagy társsal vágott bele?
– Először egy háromhetes turistaútra mentünk, az akkori párommal, édesanyámmal és az akkor tízéves fiammal.
– Nem féltek a húsz éve dúló polgárháborútól?
– Épp fegyverszünetet kötöttek a tamilok és a szingalézek. Mikor végre ott állhattam a régi Ceylon földjén, szinte még körül se néztem, már éreztem, megtaláltam a helyet, amelyről mindig álmodtam. Unawatuna-öbölnek hívják. Betértem egy kis irodába, és elmondtam, hogy eladó házat keresek. Részletesen leírtam, milyet. Az ügynök végighallgatott, majd közölte, hogy rengeteg eladó ház van a környéken, de olyan, mint amit én lefestettem, egyetlenegy, ráadásul nemrég kezdte árulni a tulajdonosa. Beszálltunk egy tuk-tukba, egy kis háromkerekű taxiba, és rizsföldek, bambuszligetek között eldöcögtünk a házhoz. Az ingatlanos nagyon megijedt, mert már a kapuban elmeséltem neki, hogy mit találunk odabent. Minden megálmodtam már előre. Sikerült még abban a három hétben lefoglalnom az én kis saját Paradicsomomat. Akkoriban, a polgárháború miatt még viszonylag olcsó volt az ingatlan arrafelé. A sziget déli részén, ahol a házam áll, soha nem voltak harcok, most pedig végre az mindenütt béke uralkodik.
| Egyre többen mennek Magyarországról egzotikus helyekre házasságot kötni, ez a cslád Srí Lankát választotta |
– Mennyi volt a magánparadicsom?
– Egy ötezer négyzetméteres hatalmas kert, értékes fákkal, gyönyörű panorámával, csodálatos trópusi környezetben – majmokkal, madarakkal, 130 négyzetméteres házzal, akkor nagyjából húszmillió forintba került. Egy Stollár Béla utcai lakást adtam el érte 22 millióért. Két és fél évig csak a kertemmel és a majmaimmal foglalkoztam. Volt egy kis motelem a Hűvösvölgyben, abból éldegéltünk kint. A fiam az első időszakban magántanuló volt, negyedévente hazajártunk vizsgázni, majd úgy döntött, hogy beiratkozik egy helyi iskolába. Tizenkét évesen egy olyan iskolába kezdett járni, ahol ő volt az egyetlen fehér bőrű diák, ráadásul a nyelvet sem beszélte. Nem mertem volna erre kérni, ha magától nem vállalja, de ő is megszerette a helybélieket.
– Milyenek a Srí Lanka-iak?
– Állandóan mosolyognak, talán mert nem kell olyan nagyon aggódniuk a holnap miatt: ott egyszerűen nem lehet éhen halni. A tenger tele van hallal, az erdő gyümölcsökkel. Úton-útfélen nő például az a sárga héjú kókuszféle, amelynek egyetlen gyümölcse fedezi egy ember egész napi tápanyag- és vitaminszükségletét. Dalolnak, énekelnek, dobolnak, folyamatosan ünnepelnek, és jól érzik magukat. Olyan, mint egy játékország, mindenki gyerek benne. Ha van kedved játszani velük, fantasztikusan működik.
Gabriella két év múltán eladott itthon mindent, és egy kis motel építésébe kezdett.
| A gyönyörű táj és a barátságos emberek mellett különleges élményeket is kínál a sziget |
– Egyedül fogott hozzá?
– Nem volt könnyű. Amikor elkezdtük, megfogalmaztam a szerződést. Átjött az építési vállalkozó, közölte, hogy tökéletes, máris aláírhatjuk, csak a végére írjuk oda: ha Isten is úgy akarja. Ma már értem, miért. Harminc ember dolgozott a házon – a munkaerő olcsó, a gépek drágák. Előfordult, hogy az egyikőjük másod-unokatestvérének a nagypapája meghalt, és az egész csapat felkerekedett, és elutazott a temetésre. A határidő csak viszonyítási pont, hogy tudjuk, mennyit késünk. Az első építési vállalkozásom egyébként a saját házam medencéje volt. Amikor láttam, hogy nem úgy rakják fel a burkolatot, ahogy én azt jónak láttam, szóltam, hogy szedjék le, és kezdjék újra. Akkor se sikerült, láttam, hogy többre nem képesek. Szóltam a nagyfőnöknek, hogy cserélje le a brigádot. Felvonult egy másik csapat, azok se voltak precízebbek. Kicsúsztunk minden határidőből, nekem már haza kellett jönnöm. Azon kaptam magam, hogy halál idegesen rajzolom egy bottal a földre a munkásoknak, hogy kell megcsinálni. Felnéztem, és láttam, hogy mosolyognak. Az egyik szemében mérhetetlen szánalmat vettem észre. Tudtam, hogy ezt gondolja: szegényke, egy ócska csempe miatt mindjárt infarktust kap. Rájöttem, hogy rosszul csinálom. Ökölbe szorított kézzel ott semmit se lehet elérni. Jó szóval, dicsérettel, ajándékkal, ha a játszótársukká válsz, mindent.
– Játszótársai vannak, másfajta társaságra nem vágyik?
– Rengeteg ismerősöm, barátom látogat meg otthonról. Sokkal értékesebb az a két-három hét, amit így együtt tölthetünk, mint amikor itthon voltam, és mindenki rohant. Évente egyszer két hónapra én is hazajövök, minden fontos kapcsolatom eleven maradt, de már nem szeretnék Európában élni. Tovább kell gondolnom a jövőt persze a fiam miatt. Ketten maradtunk a családból, se testvér, se nagymama. Benjamin beiratkozott Colombóba, egy angol iskolába. Ez száz kilométerre van tőlünk, ami nem lenne nagy távolság, de az ottani útviszonyok mellett bizony háromórás túra. Most tizenhét éves, nagy és önálló gyerek, de azért még szüksége van az anyjára, tehát sokat ingázom a házunk és a főváros között. Egy éve megnyílt a szállodám, amire nagyon büszke vagyok.
– Benjamin nemsokára felnő. Nem fél a magánytól?
– Bárhol találhat társra az ember. Akár a szülőföldjén, akár útközben, bárhol. Srí Lankára történetesen azt mondják, ez a nők Thaiföldje. A szingaléz fiúk szépek, kedvesek, bájosak. Bízom a sorsban, eddig mindig mellettem állt.
– Érez honvágyat, ha Magyarszágon van?
– Két hét után elkezdek vágyakozni a mosolygós arcok után.
– Európai ember is mosolyoghat így?
– Én egyre jobban haladok.
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Farkasházi Réka először mutatja meg kislányát, Rebekát – fotóval! » |