Kedves Soma!
Már 11 hónapja küszködöm egy problémával. Mindig várom, hogy majd visszaáll az életem a rendes kerékvágásba, de nem. A férjemről van szó.
Mintha 180 fokot fordult volna. Meggyanúsít, hogy megcsalom – ami persze nem igaz –, nem mindegy, mit veszek fel, szoknyát vagy nadrágot. Már fodrászhoz sem merek menni, tornázni járok heti egy alkalommal, de azt sem veszi szívesen. Úgy bánik velem, mint egy gyerekkel, nem zuhanyozhatok le anélkül, hogy ő ne mosna meg. Szégyellem a problémám, de mintha valami viselkedési zavara lenne, és őrült féltékenységben is szenved. 15 éves házasok vagyunk, 2 tini gyerekkel. Mindenbe beleköt, ami velem kapcsolatos. Most tanulok vezetni, szülői segítséggel. Ez is nagy cirkusz volt! Nem érti, miért kell ez nekem, szerinte jobb lett volna, ha anyuék ideadnák a pénzt. Ha éppen ideges, és én el akarok menni a szüleimhez, akkor nem enged. Rángat, hogy kék-zöld a karom egy hétig. Már a gyerekek is sírtak, hogy hagyja abba a veszekedést, de sajnos ez sem hatja meg. A szexuális viselkedése is megváltozott, erőszakosabb lett, nem lehet neki nemet mondani, még a nehéz napjaimon sem. Az együttlétünk is csak szex, semmi érzelem, kedvesség nincs benne. Én nem merem játékosabbá tenni, mert rögtön ez jön: hogy jut ilyen az eszembe, vagy hogy mitől ilyen jó a kedvem.
Kérlek, Soma, segíts! Létezhet ilyen, hogy ahogy idősödünk, úgy törnek elő a gének, és válhatunk agresszívvé, még ha ezelőtt nem is ilyenek voltunk? Hová forduljak segítségért?
Köszönöm a segítségedet!
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves Asszonytársam!
Sokan írtak már arról a megfigyelt jelenségről, hogy az ősöknél az adott életkorban megtörtént események hogyan ismétlődnek a leszármazottaknál. Az én anyukám 29 éves volt, amikor ideg-összeroppanással a pszichiátriára került, én szintén 29 voltam, amikor egy hangszalagcsomó rengeteg szenvedést és gyökeres változást hozott az életembe. (A kineziológus barátnőm oldásainak köszönhettem, hogy nem kellett megműttetni magam, és elindultam „befelé” – erről részletesen írok az önéletrajzomban. A fizikai szinten a sejtjeinkben és a tudatalattinkban is magunkban hordjuk az őseinktől örökölteket. Van, amikor „csak” hajlamot öröklünk, hogy ezt aktiváljuk-e, ahhoz a mi életünk és tudatosságunk (vagy tudatlanságunk) is kell. (Én például biztosan tudom, hogy nem leszek sem cukor-, sem szívbeteg, sem 100 kilós, ahogyan az anyai ágon generációkon át szinte minden nő az volt.)
Az, hogy valaki idősebb korban egyre agresszívebbé válik, nem fogható pusztán a génekre vagy hozott mintákra. Amiről te írsz, az a férjed egyre hatalmasodó belső bizonytalanságára, valamiféle regresszióra utal, és arra, hogy nincs a helyén. A regresszió azt jelenti, hogy lelki szinten visszamegy az ember egy korábbi fejlettségi szintre, akár egy sérülési pontra. Bizonyos szempontból ő úgy bánik veled, mint egy szülő a gyermekével. Megmossa a hátadat, óv, félt, mint egy szülő a kisgyermekét. Amikor alsósok voltak a gyermekeim, akkor követtem az elfoglaltságaikat ilyen szinten. Már felső tagozatban megbíztam bennük, tudtam, hogy egyedül is biztonsággal elbuszoznak az adott helyre. Te most a férjednek az alsós kislánya vagy, akit apu irányít, és aki szót fogad neki. És mivel ő most az „apád”, nyilván nem lehet bensőséges, érzelemmel teli a szex, hiszen ez bizonyos szempontból abúzus, azaz erőszak.
Az, hogy ez a szülő-gyerek viszony kialakult köztetek, kettőtöknek „köszönhető”. (Mindenképpen ajánlom ebben a témában Eric Berne Emberi játszmák című könyvét.) Az, hogy te fodrászhoz és tornázni sem mersz menni, a te döntésed. Minél jobban belemész a játszmájába (ami már megtörtént), annál inkább segíted őt ebben a torz szerepcserében. Konkrétan ott rontottad el, amikor hagytad, hogy ilyen szinten belenyúljon az autonóm életteredbe. (El sem tudom képzelni, hogy nekem valaha is megmondja a férjem, hova mehetek, vagy hová nem, mit vehetek föl, vagy mit nem. Arról nem is beszélve, hogy akkor is le KELL vele feküdnöd, ha nem kívánod.) Te viszont hagytad, mindenbe belementél. Úgyhogy ezt az egész helyzetet együtt alakítottátok ki, nélküled ő nem mehetett volna el eddig. Hogy mi történt vele 11 hónapja, ami ilyen változást hozott az életébe, nem tudhatom. Az is lehet, hogy éppen ő csalt meg téged, és nagy csalódással végződött az a kapcsolat, aminek a fájdalmait, a negatív hozadékát most szépen rád hárítja – amiben te a partnere is vagy. El tudom képzelni, hogy kirúgta a nője, akiben nagyon megbízott, így épp a bizalomban sérült. Lehet, hogy épp ez tépett fel benne múltbéli, elfojtott fájdalmakat, így az elvesztéstől való félelem kóros birtoklásba csapott át. Ez persze csak egy lehetséges variáció, vedd úgy, hogy hangosan gondolkodtam. Láttam már ilyen történetet, nem egyedi, de ezzel nem azt mondtam, hogy nála is tutira ez történt.
Nemrégen épp a féltékenység-birtoklás témáról tartottam előadást, és a felkészülés során a kezembe került a Magány és társ – Féltékenység és hűség című könyv. Dr. Haraszti László, a szerző leírja, hogy az egyik, kórosan féltékeny feleségről panaszkodó páciensének azt javasolta segítségképpen, hogy hajtson végre az illető egy szerepcserét, vagyis játssza el azt, hogy ő féltékeny az állandóan (és már kínosan) utána kutakodó feleségére. Szó szerint idézek a könyvből:
„Az első két hétben az asszony nem fogott szagot, nem értette, miről van szó, automatikusan válaszolgatott férje ellenőrző kérdéseire. Aztán a férj intenzívebben csinálta, szabadnapot vett ki, ment a felesége után, hirtelen meglepve őt, megjelent előtte: mit csinálsz, mit vettél, kivel voltál előtte, utána, stb. A 4-5. héten a feleség kezdett kisimulni, körülbelül 15%-kal csökkentek akciói a férj irányába. A 7-8. hétre pedig teljesen megszűntek a féltékenykedési jelenetei. Megszűntek, mert a feleség érezte, hogy fontos a férjének. Megint fontos. Hiszen szinte mindent feláldoz a férj, hogy őt ellenőrizze. Nem lett kimondva, hogy ne legyél féltékeny. Egyszer sem. De ezen a gesztusnyelven keresztül megtörtént a meggyőzés, létrejött a biztonság, a kapcsolat megerősítése, és megvalósult az érzelmek megerősítése. Ezt hívjuk szerepcserének.”
Ez nem rossz ötlet, csak ez nálatok azért bonyolultabb, mert ti már eleve szereptévesztésben, nem a helyeteken vagytok. Lelki szinten nem két felnőtt él egymás mellett, hanem egy gyerek és egy szülő.
Én a következőket javasolnám:
1. Az a törvények törvénye, hogy ha egy kapcsolaton belül az egyik fél változik, akkor automatikusan a másik is változni fog. Ha azt szeretnéd, hogy változzon a férjed, változz te! Amit az elején nem tettél meg, finoman, türelemmel, szeretettel, de mindemellett magabiztossággal jelezd neki azt, amikor nem kívánsz a szülő-gyerek játszmájában részt venni. Kérdezd meg tőle: „Hogy gondolod, drágám, hogy nem mehetek el tornázni? Megfosztanál ettől az örömtől és az egészséges életforma megélésétől? De hát miért? Én el szeretnék menni, ha gondolod, gyere velem, neked sem ártana, ha edzenél addig.” Állj ki a saját igazad és vágyad mellett!
2. Ehhez meg kell erősíteni az önbizalmadat! Amíg félsz tőle, marad a hatalmi drámás, gyermeteg energiavámpír-játszmátok. Mindennek az alapja az önbizalom. (Ez pedig nem megy önismeret nélkül, hiszen ismernem kell azt, akiben bízom.) Az önbizalom növelhető, rengeteg könyv, módszer segít ebben. Aki keres, az talál.
3. Gondold végig, hogy eddig mennyire volt jellemző az életedre az autonómia, az önálló döntés, a saját személyes szféra kialakítása! Mennyire irányítottak, befolyásoltak mások? Mennyire jellemző rád a másoknak való megfelelés, konfliktuskerülés? (Ezek felismerésében és a változás elindításában sokat segíthet egy jó pszichodráma-szakember.)
4. Kommunikáció! Kommunikáltok ti egyáltalán egymással? Beszéltél neki őszintén az érzéseidről? Tudod, hogy mi történt vele 11 hónappal ezelőtt? Beszélgetsz vele arról, hogy ő mit érez? Van köztetek őszinte kommunikáció? A konfliktuskerülés, a szőnyeg alá seprés csak dagasztja a problémákat.
5. Kezdj el többet törődni a férjeddel, vond be olyan programokba, amelyek mindkettőtök számára kellemesek! Hadd érezze, hogy szeretsz vele lenni. (Mozi, színház, sport, kirándulás.)
6. Javasolnám, hogy menj el családállításra, hogy megnézd, miket hoztál te a családból, minek köszönheted, hogy ebbe a helyzetbe kerültél, és hogyan kerülhetsz a helyedre.
Szóval, kedves asszonytársam, ugyanoda jutottál, mint előbb-utóbb mindenki, aki nem azt választja, hogy folyamatosan mások irányítsák és oldják meg az életét: ÖN-IS-MER-ET. Ez merészség nélkül nem megy. A saját magaddal való bátor szembenézés önmagától hozza majd a változást az életedbe. A férjed (akivel ezer szál köt össze) egyben a te tükröd is. Ez a kapcsolat téged is jellemez. Nincs jogunk a másik embert megváltoztatni, mindenki csak a saját portája előtt söpörhet.
Kívánok éber és bátor változást, változtatást mindabban, amire kész vagy, és ami előbbre visz – önmagad felé.
Soma Mamagésa