Mit jelent 60 év?

„Már nagy vagyok”

A fővárosi VI. kerületi Bajza Utcai Általános Iskola tíz kis elsősét megkérdeztük, milyen érzés hatévesnek lenni. Azt reméltük, hátha a tíz hatosból együtt kijön valami, ami olyan, mint a mi hatvanas ünnepi számunk: friss, örömteli, üde és játékos. Nem is csalódtunk.

Székely Eszter:

– Hatévesnek lenni jó, de az nem, hogy ott kellett hagyni az óvodát, és hogy a legjobb barátnőmmel, Emesével nem találkozhatok. Először úgy volt, hogy ő is ide jön iskolába, de aztán másikba ment.

Siklósi Kata:

– Az a jó, hogy már nagylány lettem, és iskolás, és miközben Gergő, a kistestvérem, alszik az ágyában, én írom a leckém.

Varga Veronika:

– Apától kaptam egy nagyon szép állatos könyvet, és itt az iskolában most megtanulom a betűket, és egyedül is el tudom olvasni.

Bognár Dóra:

– Nagyon szeretek lovagolni, és amikor hatéves lettem, elmentünk a rancsra, ott is aludtunk, és ott ünnepeltük a születésnapomat, meg a bátyámét. Ádámnak egy nappal később van a szülinapja, mint nekem. Mostantól biztos többet lovagolhatok, mert már nagy vagyok.

Szilágyi Zoltán:

– Kaptam egy ilyen széles meg egy ilyen hosszú buszt a születésnapomra! Mivel már nagy vagyok, mindenhova föl tudok mászni, az a legjobb, amikor fölmegyünk Patrikkal a galériára, és ott bulizunk, és a kicsi Márk nem csacsog bele, amikor beszélgetünk. Azért is jó, hogy iskolában vagyok és nem otthon, mert nem kell vigyázni Martinra, és ha hazamegyek, fölmehetek a galériára a buszokhoz, vagy elmehetek biciklizni.

Farkas Péter:

– Nagynak lenni jobb, mert okosabbak leszünk, sok jót tanulunk, például technikát, és télen tudunk szánkót szerelni.

Hubay Jenő:

– Én madarász leszek, már sokat tudok a madarakról, van etetőnk is otthon, de most, hogy iskolás lettem, sokat tanulok, és még többet megtanulhatok a madarakról.

Kisgyörgy Bálint:

– Testvéreimmel van pénzünk: 1590 forintunk. Ha jól viselkedünk, és jól tanulunk, sok pénz lesz a kártyánkon, és apuval elmegyünk az áruházba, és veszünk rajta játékot.

Szűcs Áron:

– A legjobb a foci! Ha még nagyobb leszek, még többet fogok focizni. Ha meg tizennégy leszek, utána festékkel lődözni is lehet.

Pukoli Valentina:

– Kicsinek lenni jobb, mint nagynak, mert azt csinálok, amit akarok. Például rosszalkodhatok! Amikor azt mondja a bátyám, „lécci takarítsd ki a szobámat!”, és aztán elbújik, akkor én is elbújok, és nem takarítok, és akkor őt jobban megszidják, mint engem. Mert ő már nagy. Itt az iskolában nem rosszalkodok, imádom! Már van egy piros csillagom, és öt baglyom!

 
„Együtt jobbak vagyunk!”

Állok a pást szélén a Honvéd vívótermében, és három lányra figyelek néhány méternyire. Egymásnak veselkednek, vívnak, nyögnek, sikítanak, ádáz csatákat vívnak egymással felváltva, és közben fura dolgok hangzanak el!

– Vigyázz, leejted kitörés után a tőrt!

– Figyu! Kicsit széles volt a védés!

– Ügyelj jobban a lábra!

– Hú! Kihagytad ezt az ütemet! Pedig most eltalálhattál volna!

Nem állom meg, egyik szünetben, amikor odajönnek kortyolni a vizes palackból, megkérdezem:

– Áruljátok már el! Miért figyelmeztetitek a másikat a hibára? Elvégre riválisok vagytok, és előfordulhat, hogy a legközelebbi versenyen éppen ennek a révén ő fog legyőzni! Ő fog továbbjutni a selejtezőből, ő lesz a bajnok…

Rám merednek, és csodálkozva összekuncognak:

– De mit nem lehet érteni ezen? Ha a másik jobb lesz azáltal, hogy kijavítja a hibáját, akkor nekem is muszáj még jobbnak lenni, muszáj valami újat kitalálni, hogy le tudjam győzni! Ha ő javul, akkor nekem is kell javulnom, és így hozzuk ki egymásból a maximumot!

És már mennek vissza jóízűen nevetve értetlenségemen, és ismét felszikrázik a pást. Szúrás, védés, pengefogás, szabadítás, „vigyázz!”, „figyu!”, „ügyelj!” Én meg állok ott a pást végében, és irigylem és csodálom és szeretem és bámulom őket. Ilyen egyszerű lenne? Talán igen… Három remek, sokszoros bajnok vívónő. Budai Dorina, Sziklaváry Franciska Éva és Nagy Ajándék. Egyikük érettségi előtt áll, másikuk főiskolás, a harmadik egyetemista. Csapattársak, barátnők, riválisok. Szépek, tehetségesek, okosak, ambiciózusak. Még előttük sok minden, a sportsiker, a család, a pálya. Hárman együtt 60 évesek. Már tudják, hogy igazándiból csak együtt tudnak jobbak lenni. A háromszor 20 év tudásával, tapasztalatával, háromszor sok évtized terveivel, álmaival, lehetőségeivel. Vagy még tudják? Őrizzétek meg magatokban ezt a csodás tudást, kislányok!

„Össze kell kapaszkodni!”

Pálóczyné Benke Magdolna művészi ambícióit feladva üvegművesként dolgozik. Úgy érzi, díszlet- és jelmeztervezőnek készülő nagyobb lányában tovább él az ő tehetsége, a kisebbiké, aki tizenhat évesen a zene felé fordult, az apai örökség – férje ugyanis zenész. Vallja, ahhoz, hogy ez a generáció kiteljesedjen, neki és férjének így kellett dönteni.

– Négyfős, átlag magyar család vagyunk. Semmi különös. Hacsak az nem, hogy nálunk soha nem volt kényszer és nyafogás. Mindenki azt csinált, amit akart, járta a maga útját. Nem szóltam bele a tanulásba, a pályaválasztásba, tudtam, a szabad élet, a szárnyalás gyermekkorban kezdődik. Persze, ha azt éreztem, rossz az irány, letérnének a jó útról, jeleztem. És ők a jelekből értettek. Ezért van az, hogy jól kiegészítjük egymást, mindent meg tudunk beszélni. Hogy ketten hatvanévesek vagyunk? Ezen eddig nem is gondolkodtam. De valóban, összeadva, ez sokat jelenthet, jól kamatoztatható. Össze kell kapaszkodni, ki kell használni az emberöltőnyi tudást, bölcsességet, tapasztalatot, hogy erősíthessük egymást, az utánunk jövőket. Gondolom, ez egy ilyen korú lapnál, mint a maguké, szintén így van – mondja nevetve, utalva a Nők Lapja évfordulójára.

Pálóczy Szilvia a maga tizenhat évével sok mindent másképp lát. Kemény lány, már-már felnőttes. Széles érdeklődési körrel, egy klassz nővér példájával, egyedi ízlésvilággal és világlátással, sok baráttal, barátnővel néz a jövőbe.

– Előny a biztos családi háttér, ami a mai világban sok kortársam életéből hiányzik. Előny a megengedő szülő, aki ha kell, kiegészít, támogat, ha kell, hallgat, visszahúzódik. Az, hogy anya szabad utat biztosít némi korláttal, számomra a szeretetről, az óvásról mesél. A lehetőségek, a nyugalom, a zsongás, ami olykor a családi bulikon, kerti partikon körülvesz, megtanít a tradíciókra, és ez fontos. Ahogyan az is, hogy nálunk még van családi nyaralás. És azon a néhány napon ismét kölyök lehetek, vissza lehet vedleni igazi, pajkos gyerekké – sorolja, szeme mosolyog, újraéli és meséli a hollókői, a füzérradványi túrát, a szoboszlói pancsolást. – A hatvan év nekem még fölfoghatatlanul sok! Számomra a hatvanas ember öreg. Azt, hogy egy újság milyen volt hatvan éve, el sem tudom képzelni. De most, e közben a beszélgetés közben azt elképzeltem, milyen leszek én, a ma tizenhat éves gimnazista, negyvenöt év múlva. Elmondjam? – Bólintok. – Csinos, fiatalos, boldog, kétgyerekes anya leszek, egy klassz férjjel az oldalamon. Vagyis egy ilyen családdal élek majd, mint most a miénk, a kertes házamban, és pszichológusként dolgozom. Unokám, azt gondolom, hatvanévesen még nem lesz. Kitolódik minden. Akkor a hatvanas ember sem lesz öreg számomra….

 
„Ne féljetek, ez a legszebb kor!”

Egy varázslatos budai otthonban találkozom Hattné Tóth Rózsával, aki nem érzi tabunak, ha az életkorát emlegetjük.

– Vállalom-e, hogy betöltöttem a hatvanat? – néz rám csodálkozva. – Hogyne! Gyönyörűséges időszak ez. Érdekel a világ, vonz minden új, de már higgadtabb vagy, nem akarsz bizonyítani, nem kell rohannod a gyerekért, van időd a barátaidra, a jóízű beszélgetésekre. Én minden reggel elhatározom: ezt a napot széppé teszem! És általában sikerül… Persze nem úgy, hogy itthon ülök, inkább úgy, hogy aktív életet élek. Én vagyok felelős a fiammal közös cég pénzügyeiért, a humánpolitikáért, bőven van dolgom. Csodálatos, hogy együtt dolgozhatok a gyerekemmel és a menyemmel – úgy szeretem, mintha a lányom lenne! -, remek, hogy sok fiatal munkatárs vesz körül, akik gyakran tisztelnek meg a bizalmukkal.

– Hogyan teszed széppé a napjaidat?

– Rendszeresen találkozunk a munkahelyen a családdal, minden napra jut jó szó, ölelés, utána következnek a barátok. A „Skorpió barátnőmmel” bejárjuk a környéket, jókat beszélgetünk, karbantartjuk a testünket-lelkünket. Ezt mindenki megteheti, egy fillérbe sem kerül.

– Említetted az utazást.

– Ó, hatalmas szerelem! Nincs a világnak olyan szeglete, ahová ne utaznék el – akár holnap. Imádok csavarogni, rajongok a szépért. Hévíz, Eger környéke, a Dunakanyar, Budapest… Néhány napja a Vígszínház felé autózva hasított belém a felismerés: Uramisten, milyen gyönyörű a házak homlokzata, csodaszép ez a város! Persze mesés az ausztráliai Gold Coast vagy Sydney is, ahol már négyszer jártam, ott él a nagybátyám a családjával. Ha megállsz Sydneyben, nézed a tengert, olyan szépség tárul eléd, hogy szinte fáj!

A fiammal, a lányommal (mármint a menyemmel), barátokkal vagy egyedül utazom. Látom, mit akarsz kérdezni… Igen, a férjemet legyűrte egy gyilkos betegség. Nyolc éve élek egyedül e kellemes lakásban, ennek az életformának is megtaláltam a szépségét.

– A külsőd is harmonizál a kellemes lakásoddal.

Azért nincs gond a külsőmmel, mert jó a lelkem. Komolyan így gondolom. Ha tele lennék gyűlölettel, haraggal, látszana rajtam. Az sem titok, hogy szeretek elegánsan öltözködni – ebben sokat segít egy barátnőm zseniális butikja -, szóval hatvanévesen, sőt, később is lehetsz divatos, nőies.

– A nőies nőket észreveszik a férfiak.

– Igaz. De nem töröm magam ezért…

– Ha belebotlasz?

– Egy kulturált-tartalmas emberbe, aki szeret élni? Nyitott vagyok.

– Közben sok negyvenes-ötvenes bezárkózik, mert öregnek érzi magát.

– No, nekik üzenem: ne féljetek a hatodik iksztől, ez a legszebb kor!