Kedves Soma!
Gyerekkorom óta úgy hallom, tudom, hogy a párkapcsolatban mindig a nőknek kell okosabbnak lenniük, tudni, mikor engedjenek elképzeléseikből, hogy aztán esetleg a megfelelő pillanatban, „hátulról, megcsavarva” közelítsenek a kívánt eredményhez. Tehát valamiféle taktikázásban kell élnünk örökkön-örökké.
Nekem ezzel problémáim vannak, nem szeretem a páromat kisfiúként kezelni (mindketten közel vagyunk már a harminchoz), hogy rá kelljen hagynom dolgokat, éreztetve, hogy ő a férfi, ő hordja a nadrágot. Félre ne érts, a párom ízig-vérig pasi, nincs szüksége arra, hogy az én taktikázásom által váljon azzá, mégis vannak életterületek, ahol nehézségekbe ütközöm azáltal, hogy mégis kinek az igaza az igazabb. A párom vezető beosztásban dolgozik, hozzá van szokva, hogy irányítsa az embereket, és sajnos ezt otthon is tapasztalom. Szeret mindent megtervezni, és ez az én napjaimra, időmre, keresetemre is igaz. Kedvesen, jóakaratúan teszi ezt, nem érzem azt, hogy uralkodni szeretne felettem – volt már ilyen párkapcsolatom, úgy gondolom, ennek a szikráját is felismerném –, de engem így is zavar kicsit. Próbáltam ezt elmondani neki, rögtön ott és akkor, próbáltam viccesen kezelni, és próbáltam a saját fegyverével is meggyőzni, azaz ugyanúgy irányítgatni, ahogy ő szokott. Több-kevesebb sikerrel igyekszik figyelni erre azóta, de úgy érzem, hogy ez csak miattam van, és nem belülről, őszintén fakad.
Aggódom, hogy ha majd gyerekeink lesznek, vajon nekik is mindent katonásan elő akar majd írni, és tervszerűen kell majd mindent csinálniuk? Vagy ha én a gyerekekkel otthon leszek, és teljes mértékben ő fog minket eltartani, akkor majd minden fillérről be kell számolnom? Tudom, hogy ezt előre senki sem tudja nekem megmondani. Nem is ezt várom, csupán nem szeretnék naiv kislány lenni. Az okos, taktikázós nőcis szerep sem áll hozzám közel, fizikailag szinte fáj, ha nem mondhatok neki igazat, vagy az, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben volna, és kivárjam a megfelelő pillanatot, amikor előadhatom a problémáimat.
Hol van a határ a mai asszertív felfogás és az alkalmazkodás között? Nem akarom feladni magam, úgy érzem, nem is tudnám, ezért vannak köztünk az apróbb viták. Viszont túlzásba sem szeretnék esni ezen a téren, nem szeretnék erős feministaként viselkedni, aki még azt sem tűri el, hogy meghívják egy vacsorára.
Kérlek, adj tanácsot! Te hogy látod ezt a helyzetet?
Köszönöm:
egy irányíthatatlan nő
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves irányíthatatlan nőtársam!
| Fotó: Sanoma archív/Dömötör Csaba |
Nagyon örültem a levelednek, mert mintaszerűen megfogalmazza a mostani fiatal nők egyik legjellegzetesebb problémáját vagy dilemmáját: hogyan találja meg az ember a függetlenség és a párkapcsolati elkötelezettség egyensúlyát? Hol van a határ a mai érdekérvényesítő felfogás és az alkalmazkodás között?
Ez a mi generációnk tipikus, mindennapos meccse. Anyáinknak, nagyanyáinknak ezen még nem kellett gondolkodniuk, sőt azt tartották a nők magukról, hogy amelyik nő nem tud tűrni, az nem elég erős. (Ezúton ajánlok egy lenyűgöző szociológiai irodalmat: Kocsis Rózsi: Remények és kétségek közt – Egy asszony életútja). Teljesen igazad van abban, hogy problémát okoz a taktikázás. Ez egy futó kalandban, amely célirányosan a sikerélményre, az energiaszerzésre irányul, még érthető (bár szerintem annak is vannak karmikus következményei), de egy hosszú távú kapcsolatban csak torzulás, testi-lelki betegségek gyártása árán kivitelezhető. Előbb-utóbb valahogy mindig kibújik a szög a zsákból, minden játszmának ára van.
Taktikázás, számító viselkedés helyett sokkal inkább a következőket javasolnám:
Vizsgáld meg magad a párkapcsolatodban kívülről, ha teheted, három generáció tükrében! Nézd meg kívülről-felülről, mi a pszichodinamikai hajtóereje a kapcsolatotoknak! Mennyire vagytok egyenrangúak, partnerek egymás számára? Hogyan jelenik meg bennetek a dominancia és az alkalmazkodás? Üljetek le szüleitekkel, nagyszüleitekkel, és rajzoljátok le a saját családfátokat! Nézd meg kívülről, elemezd ki, mi volt a jellemző az ő kapcsolataikra és az egymáshoz való viszonyulásukra. Mit másoltatok le ebből, és mi az, amit biztosan nem szeretnétek követni? Beszéljétek meg! Nagyon sokat számít, ha az ember a tudatos szintre hoz dolgokat. A szeretet egymás megértését és magára a megértésre való törekvést is magában hordozza. Vajon miért úgy viselkedik a másik, ahogyan, mi lehet az oka, és ezt hogyan lehet vele is megláttatni?
Mondd el neki: aggódsz amiatt, hogy a gyerekeiteknek is mindent katonásan előír majd. A pszichológia azt mondja, hogy az az ember, aki otthon is továbbviszi a munkahelyi szerepét, annak a személyisége inflálódott. Ilyen például egy katonatiszt, aki a családját otthon is regulázza, a könyvelő, aki az életét kartotékokban tárolja, és kényszeresen rendezi. Ezek az emberek valójában belül mérhetetlenül bizonytalanok, ezért nem mernek, nem tudnak spontánul viselkedni. Inkább kapaszkodnak valami meglévőbe, amit kialakítottak és megszoktak. A szokásaink adott esetben biztonságot adnak, máskor korlátokat. Megfosztanak a jelenben lenni tudás csodájától. Azt írod, a párod vezető beosztásban dolgozik, hozzá van szokva, hogy irányítsa az embereket. Szeret mindent megtervezni, és ez a te életedre is igaz. Nos, úgy gondolom, hogy ez az a pont, amikor szép nyugodtan, türelmesen és megértően beszélni kell a kölcsönös elképzelésekről, érdekekről. Egyik embernek nincs joga a másik ideje, elképzelése, élete felől dönteni, hacsak a másik nem döntésképtelen, akár életkora, akár egészségi állapota miatt. Ha most nem állítod le őt erről, az később komoly konfliktusokhoz vezet.
Ha a párod azt másolta le a szüleiről, hogy a férfi birtoktárgyként kezelve irányítja a feleségét, akkor nem lesz könnyű dolgod. Az segíthetne neki, ha minél több személyiségét kibontja. Lazuljon, legyen minél több olyan tevékenysége, ahol nem kell kontrollálnia magát, ahol spontán lehet, szabad, kreatív. Ahol elfeledheti a szerepét, de legalábbis ideig-óráig kiléphet belőle. Sokat adhat egy ilyen embernek az alkotás. A kreativitás megélésekor az ember önmaga lehet, szabálytalan, határtalan és totálisan autonóm. Senki nem mondja meg, hogyan kell csinálni, hogyan helyes. Amit rajzolsz, festesz, alkotsz, azt igazából nem lehet elrontani.
Szóval szerintem jót tenne a párodnak (ahogyan MINDENKINEK), ha találna magának egy új hobbit, amely a kreativitása megélését segíti. Mert a főnök szerepéből nem lehet csak úgy egykönnyen kilépni. Ahogy lazul, és közelebb kerül önmagához, úgy lesz egyre nagyobb esély arra, hogy ne kelljen minden filléredről beszámolni, hanem partnerként és szövetségesként egymást tisztelve és kiegészítve éljetek együtt. Persze konfliktusok, nézeteltérések mindig lesznek, hiszen egy életen át csiszolódunk egymáshoz, de így nagyobb esély van arra, hogy őszinte, egymást elfogadó szeretetben éljetek. A taktikázás, az önmagunknak és a másiknak való hazudozás nem visz előbbre.
Szerintem minden hűség alapja csakis az önmagunkhoz való hűség lehet. Attól, hogy képviseled az érdekeidet, és hű vagy önmagadhoz, még nem leszel vad feminista, csupán esélyt adsz arra, hogy az legyél, aki vagy.
Soma Mamagésa