Erdélyi Mónika: Két páromat is megcsaltam, de megbántam

Mónika kétéves kislányával, Olíviával lép ki az RTL Klub stúdiójából. Olívia fegyelmezett, értelmes, okos kislány, aki a plüssmacskával és a virágkukaccal játszadozik csendesen, amíg anyukájával beszélgetünk.

– Nagyon tudatosan szervezed az életedet. Amikor telefonon beszéltünk, azt mondtad, fél-egy óra alatt bőven elmondasz majd mindent, amire kíváncsi vagyok, és azt is megjósoltad, hogy Olívia nem fog zavarni bennünket…

– Tudatossá váltam, mert nem adott az élet más választást. Amikor a húszas éveim elején férjhez mentem, én is arra készültem, hogy klasszikus értelemben vett feleség és családanya leszek, aki megteremti a hátországot a férjének és a gyerekeinek. Nem egészen így alakult… A házasságom három-négy év után tönkrement – óriási szerelem volt, de úgy pukkant ki, mint egy lufi. Viki lányom másfél éves volt, amikor a férjem elhagyott.

– Amikor elfogadtad, hogy vége a házasságodnak, gondoltál arra, hogy egyszer lesz majd egy új társad?

– Ugyan, dehogy! Ugyanolyan állapotban voltam, mint most… nem hiányzott az életemből a férfi. Körülbelül egy éve szakítottunk Gyulával, Olívia apukájával (Mukli Gyula zenész – a szerző). A válásom után sem érdekelt semmi más, csak az, hogy biztonságot adhassak a gyerekemnek, hogy keressek annyit, amiből kifizethetem a számlákat. Ma újra egyedülálló anya vagyok, de már teljes az életem, és kialakítottam az egzisztenciámat is: a tévéműsor mellett két vállalkozásom is van (az egyik egy esküvőiruha-szalon, a másik egy szépségszalon), és most indítom a harmadikat.

– Azért állsz „több lábon”, mert felkészültél arra, hogy bármikor vége lehet a tévés karrierednek?

– Egy tévésnek ezzel számolnia kell, és elég rosszul teszi, ha nem számol vele. A pályám a konkurens adó hírműsoraiban kezdődött, ahonnan egy év után kitettek. Óriási pofon volt. Azt mondtam, soha többé nem fordulhat elő, hogy ott maradjak jövedelem és szakmai célok nélkül, ha megszűnik az állásom. Mert ezt anyaként nem engedhetem meg magamnak. Akkor hoztam létre az első vállalkozásomat, egy fitnesztermet.

– Mit gondolsz, mi lenne veled, ha nem hagyott volna el a férjed huszonéves korodban?

– Talán még évekig benne maradtam volna egy olyan kapcsolatban, amely éppen csak működött… mint ahogyan sokan benne is maradnak. Ma már egy percig sem maradnék olyan viszonyban, ahol nem érzem jól magam, és ahol túl sokszor kell megalkudnom. Én „véletlen” gyerek vagyok, anyukám egyedül nevelt fel, apukám nem volt kíváncsi rám. Mégis, anyu egyedül is csodás nevelést adott, és nem érezte félembernek magát azért, mert nem volt párja. Tizennyolc éves voltam, amikor megtalálta a társát, akivel a mai napig szeretetben élnek. Talán anyu példája volt előttem mindvégig.

– Azért jó hozzábújni esténként ahhoz a férfihoz, akit szeretsz…

– Sosem akartam görcsösen, hogy párom legyen. Ma is teljesnek érzem az életemet, mert nem kívülről várom a boldogságomat, hanem megtalálom azokat a boldogságforrásokat, amelyek feltöltenek. A válásom után két évig nem álltam készen egy új kapcsolatra, aztán megtört a jég: belépett valaki az életembe. Nem én kezdeményeztem, nem én találtam rá – életem összes férfija rám talált, kezdeményezett. Ma is azt gondolom: fölösleges sürgetni a társkeresést, ha itt lesz az ideje, majd rám talál újra a szerelem! A lehetőségét persze megadom: eljárok baráti találkozókra, részt veszek egy-egy rendezvényen, tehát nem zárom be magam.

– Gondoltál rá, hogy esetleg nehezebb lesz két gyerekkel párt találni, mint eggyel?

– Nem érdekel! Mindkét gyereket akartam, imádom őket, ők és anyukám a legfontosabbak az életemben, azután pedig a munkám. Ha lesz egy férfi, aki mindezzel együtt elfogad, akkor lesz – ha nem, akkor nem. De ne kérje, hogy bármiről is mondjak le, ami nekem fontos, mert nem fogok!

– Miért kérné?

– Ugyan… A férfiak előszeretettel kérik: „Ne tévézz!”, „ne dolgozz annyit!”, és még sorolhatnám. Számomra megdöbbentő, hogy sok párkapcsolatban a nő feladja, ami fontos számára, míg a férfi nem ad fel semmit.

– Kisebbik lányod alig töltötte be az első életévét, amikor szakítottatok az apjával.

– Nagyon szerettünk volna közös gyereket. Az esküvő szervezésébe belefáradtam, de a gyerekért küzdöttünk. Többször is igénybe vettünk orvosi segítséget – aztán végül megkönyörült rajtunk a sors, és Olívia természetes úton fogant. De fel kellett ismernünk, hogy a közös gyerek ellenére nem működik jól a kapcsolatunk. Abban maradtunk, hogy adunk magunknak még egy esélyt, hátha újra közel kerülhetünk egymáshoz. Nem sikerült, ugyanoda jutottunk, és onnantól már nem volt értelme… Túl sok kompromisszumot kellett volna kötnöm ahhoz, hogy együtt maradjunk, anélkül, hogy viszonzást kaptam volna. Azt gondolom, ki kell lépni, amikor egy kapcsolatban már több a rossz, mint a jó. Én nem vagyok hezitálós típus.

– Hűséget vársz és adsz?

– Igen. Ha valaki megcsal, úgy értem, ha a szívében megcsal, akkor én azonnal befejezem a kapcsolatot. Persze apróbb botlásai mindenkinek lehetnek. Én kétszer botlottam meg életemben: két páromat is megcsaltam, de utólag rájöttem, hogy nem ér ennyit egy félrelépés. Ugyan nem derült ki a kaland, de utána hosszú ideig gyötrődtem – annak ellenére, hogy azért léptem félre, mert már nem működött jól a párkapcsolatom. Csak azért nem szálltam ki belőle, mert azt gondoltam: „olyan jó ember”… De ma már tudom, hogy ez kevés egy férfi-nő kapcsolathoz, a szerelem ébren tartásához!

– Milyen az ideális társ?

Mónika válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!