Vészhelyzet, irány a kórház!

Saci: „Nem értem, most miért nem félek”

Két befújás, tizenöt mellkaskompresszió, öt hátütés, öt mellkasnyomás, Istenem, segíts, lépj a pánik nyakára… Hányszor mondtam fel magamban álmatlan és álmos éjjeleken, nappalokon a kiskönyvet – Gyermekkori vészhelyzetek, S.O.S. megoldások -, annak is a Félrenyelés fejezetét! Ettől rettegtem a legjobban. Persze félek én mindentől, ami Samuval megeshet. Távol tartottam tőle például minden lenyelhetőt – a pépeken és az anyatejen kívül.

És akkor egy kedd este csak épp ránézek ide, a gépre. Samu, a nyolc hónapos, a lábamnál a gülüszemű műtücskét fojtogatja. És köhögni kezd… (Nem a tücsök, Samu.) Erősen, furcsán, ijesztően. Küzd a levegőért, a feje vörös. Az agyam egyenesbe rándul, azonnal, tisztán köszönnek vissza a mondatok: hatásos köhögés esetén bátorítani a további köhögésre, nem ütögetni, nem lóbálni… Bátorítom. Úgy egy perc az egész, aztán újra mosoly, csend, nyugodt légvételek. Keresem a nyomokat a szőnyegen, mi lehetett, amit lenyelt. Semmi. De hát köhögött! Emlékszem: félrenyelés gyanújánál hívjon mentőt, vagy vigye a gyereket fül-orr-gégészetre!

Az erőlködéstől könnyes babaszem furcsán-ijedten néz rám. Öltözöm. Apája akkor érkezik éppen, telefonál egyet a gyerek-tüdőgyógyász jó ismerősnek. Azonnal kórház, mondja ő is: ha tényleg félrenyelt, az a valami (de mi??!!) bármikor mozdulhat úgy a légútban, hogy elzárja azt. Nem értem, most miért nem félek. Csak kapkodok kicsit. Egy órára készüljek? Egy napra?

Este nyolc. Az ügyeletes orvos sápadt és kopogós. Ledugna egy csövet Samu tokán, a tüdejéig, altatásban, megnézni, van-e ott valami idegen, s ha van, kivenné. Akkor gyengül a térdem. Samu élénkül, minden új, tágul neki a világ, a kórház fehér-zöld fényei, szülői félelmek és gyerekfájdalmak szaga. Kapunk egy ágyat, egy másik babás – kétoldali tüdőgyulladás – anyuka mellett. Samu valami bódítót kap, azt mondják, fél óra, és szabad a műtő. Egy óra múlva szólnak, hogy az aneszteziológus még mindig hiányzik. Tizenegy van, várunk tovább. Samu részeget játszik, bicsakló sikkantgatásokkal markolja a folyosói neon fehér fényét. Már-már nevetnék rajta, amikor a mindig erős, mindig tudományos Férfim szemébe nézek. Könnyes. „Most pusztulnak a kis agysejtjei” – mondja halkan. Jönnek már, viszik, nem sír, csak csodálkozik kicsit, mikor becsukódik köztünk a műtő ajtaja. És én már megint nem félek. Nem értem, miért, de nem.

Tizenhárom perc múlva hozzák, keze-lába lóg, még alszik. „Semmi sem volt benne, holnap reggel mehetnek haza” – így az orvos. Semmi sem volt benne… Nézem a gyerekem, folyik a kis nyála, a lábából infúziós cső lóg. Hülyének érzem magam és alkalmatlannak. Feleslegesen tettem ki ennek az egésznek, mert még azt sem tudom megítélni, félrenyelt-e. Nyugtatgatnak, jól döntöttem, mert mi van, ha… Mert lehetett volna „ha”.

 
Döntések. Eddig is voltak, gyerektelenül, de most mázsányit nehezült ez a szó. Most kezdem csak kapiskálni, mit olvastam igazából az „S.O.S. kiskönyvemben” az Újraélesztés, az Áramütés, az Égés és a többi „szörnyű, de muszáj” fejezetben. Morzsányira szűkül a gyomrom, ha rágondolok… És azt mondják, ez soha nem múlik el, csak rosszabb lesz, az aggódás, a véredért. Jelentkeztem is gyorsan a Léghajó Programra – itt gyakorlati tanácsokat, ismereteket adnak a szülőknek, mit kell tenni, ha a gyerek baleset vagy betegség miatt veszélybe kerül. Használni hál’ Istennek még semmit sem kellett belőle, Samu kicsattan az egészségtől, erős, mint a szerelem.

Hajni: Mosóporral fogat

A fulladás gyanúja egyszer nálunk is felmerült, Barni úgy fél évesen irtó furán kezdett el sírni, és nem hagyta abba semmire, ami addig bevált. Mintha krákogott is volna, hívtam azonnal anyósomat, majd a védőnőt, ugyanazt mondták, kaparó mozdulattal nyúljak be a szájába, fordítsam a feje tetejére, nézzek be a torkába. Oké, semmit nem láttam, a sírás is csillapodott, valószínűleg örült, hogy nem macerálom. Másnap kiderült, hogy ez csak egy addig nem produkált sírástípus, és azt jelzi, azonnal menjünk le, aludni akarok a babakocsiban. Köszi. Azóta a legijesztőbb kalandunk a mosóporos fogmosás volt. Ne kérdezze senki, hogy kerülhetett kölcsönhatásba ez a két anyag, véletlenül. Én nem láttam, a férjem fürdetett épp, és rácsodálkozott, miért habzik a gyerek szája, ha nem is használunk fogkrémet. Rájött, pánikba esett. Hívtuk az ügyeletet, majd a toxikológiát, és nyomtuk a Google-t. Közben Barnit felöltöztettük, lefektettük, hogy azért az esti szertartást semmi ne zavarja meg, még egy kis mérgezés sem. Azért itattuk, amennyire tudtuk, kimostuk a száját. A szakértők a telefonban kérdezték, nagyon habzik-e még, mondtuk, hogy nem, már alszik. Mire ők, hogy az jó, bár habzásgátlót tudtak volna adni… Viszont egyre rácsodálkoztak: másfél éves? És már mossuk a fogát?

Mónika: Kit féltsek?

Igen, a rettegés a fulladástól ismerős, ahogyan a félelem minden más balesettől, betegségtől szintén. Letíciának másfél esztendős koráig kétszer, két napig folyt az orra. Picit szipogott, aztán szaladt tovább. Ja, és első alkalommal édesanyámat, másodszorra pedig férjemet is megfertőzte. Ők viszont ágynak dőltek: magas láz, torokgyulladás… Lehet, hogy a többiekért jobban kellene aggódnom?

Következő témánk két hét múlva: milyen is a költözés, amikor egy csecsemővel súlyosbítjuk az amúgy sem egyszerű helyzetet?