– Idefelé jövet egy idős hölgy borult a nyakába azzal: „Várjon egy picit, hadd nézzem meg magamnak. Hiszen én magát annyira szeretem!” Nem terhes időnként ez a nagy figyelem?
– Az előbbi jelenet édes volt, de egyébként előfordul, hogy nem tudom már befogadni a sok, felém irányuló kedvességet. Ha a szaunában szólítanak le, ott kénytelen vagyok azt mondani, most sajnos, befelé vagyok. Meg kellett tanulnom meghúzni a határaimat, hogy eddig lehet jönni és tovább nem, mert nem bírom el.
– Érdekes, hogy szinte minden korosztály szereti, amit ön csinál, pedig szembemegy a trenddel, és nem azon gondolkodik, mi lenne, ami tetszene másoknak.
– Tegnap két fiú jött oda hozzám, az interjúimból idézgettek. Én ezeket már el is felejtettem, nekik meg valamiért sokat jelentenek. És a jelenetnek semmi köze nem volt a férfi-nő dimenzióhoz. Az fogta meg őket, hogy azt csinálom, amit szeretek.
– A lázadás még ma is alapeleme, vagy ezt ki lehet nőni?
– Paraszti mentalitású családból érkeztem tizennégy évesen Budapestre, az Apáczai Gimnázium kollégiumába, és hirtelen mindenféle értelemben távol kerültem a családomtól. Tizenöt évre volt szükség, hogy visszataláljak hozzájuk. Sok időbe telt rájönnöm, hogy mindig csak a szüleimnek akartam bizonyítani.
– Pedig a népzene másról sem szól, csak a gyökerekről.
– Úgy tűnik, nekem a lázadáson keresztül kellett megtanulnom, hogy az eltávolodást mindig a visszatalálás követi. Ma már nem érzem magam lázadónak, a mostani dolgaim sokkal inkább alapulnak az önszeretet biztonságán. Az persze tény, hogy a magam útját járom. Nekem valamiért az jutott, hogy hármasával szedem a lépcsőket. Tegnap emlegette valaki, hogy hallott az amerikai utamról, pedig én azóta már árkon-bokron túl vagyok. Január óta megcsináltam az Egyszáléneket, két koncertműsort és már készül az új lemez. Én tényleg az utcazenéléstől jutottam el a Carnegie Hallig, Bagról New Yorkba, szép kis távolság.
– Írás közben hogyan különíti el a valódi magánügyeit attól, ami másra is tartozik?
– Amiről egy dalban beszélek, annál én már mindig egy lépéssel beljebb vagyok. Azt írom le, amit már megértettem, ezért tudok tőle már kicsit távolodni. Amit felszínre hozok, az annyira összetömörült bennem, hogy már nem jelent gondot beszélni róla. Idén nyáron például az foglalkoztatott leginkább, miért dolgozom ennyit, és megírtam a Stop című számot: „Mondták azelőtt, hajszolom az időt. Elfelejtem venni a levegőt, préselem az erőt, az erőt, a tüdőt, sohasem mondom, állj meg. Most nincs azelőtt, élvezem az időt, a napot, a vizet, a földet, a levegőt. Ismerem az erőt, tartok pihenőt, és azt mondom, állj.”
| Bea számára az óceán jelenti az igazi kikapcsolódást |
– Csupa ellentmondás az élete. A munkamánia a pszichológusok szerint az intimitás kerülését jelzi, miközben a zenéje csupa érzelem.
– Nyár óta ez is nyugvópontra jutott bennem, és már tudom, hogy ki fogok szállni két hónapra. Ülök majd nyolc héten át az óceán partján, mert nekem igazán csak ott jó. A csúcsélményeim nem a Carnegie Hallhoz kötődnek, bennem nem a színpadon történnek valódi változások. A koncert persze mindig nagy ünnep, és a szívem magasra visz, de hosszan tartó csúcsélményem csak az óceánnál van. Talán, mert előtte tíz hónapig égek, és csak a víz tud lenyugtatni és kimosni. A legutóbbi utazásom alatt menedzsert és kiadót váltottam, mert ott volt a csúcspont, ott történt bennem valódi változás. A nyílt óceánban úszni, alattam a delfinekkel, vagy egy bálna közelében lenni olyan élmény, hogy utána egész éjjel nem tudok elaludni.
– Az Egyszálénekhez írt bevezető szövegein érezhető, hogy az írás ugyanúgy lehetne a közege, mint a dal.
– Tizenöt évesen még a tánc és a zene között vívódtam, hogy melyiket folytassam. De mindig is írtam, sokat és sokfélét. Van egy zöld füzetem, abba mindennap írok három oldalt automatikusan, szűrés nélkül, és majdnem minden reggel leírom az álmaimat is. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy az írás ugyanolyan erős csatorna, mint az ének. Harminchárom éves vagyok, és érzem, még csak most nyílnak ki bennem az igazi dolgok. Olyan jófajta izzás van bennem, ami ébren tart, és nyitva hagyja az érzékeimet.
– A nőiség, a férfi-nő kapcsolat és a szülés témája minden lemezén előkerül. Gondolt már arra, hogy a „gondolat” szó a „gond” szótőből származik? Akinek ezek a dolgok természetesen jönnek, az talán nem gondolkodik róluk annyit.
– Angolul a „problem” szó kérdést is jelent, ezért én inkább kérdéseknek hívom ezeket, nem problémáknak. Nekem az éneklés vagy az írás mindig is a feldolgozás egy módját jelentette, s ezeket a kérdéseimet leginkább az Egyszálének lemezen vállaltam. Bár Az elérhetetlen férfi című dalt korábban írtam, de annyira hozzátartozott ezeknek a daloknak az egységéhez, hogy azt is hozzájuk vettem. Abban egyébként biztos vagyok, hogy a szüleimmel és a férfiakkal való viszonyomat előbb mindenképpen rendeznem kellett ahhoz, hogy egyszer majd én is szülhessek. Persze ezek a kérdések mindig is foglalkoztattak. Hogy szeretem a férfiakat, mégis mennyire nem tudtam sokáig velük maradni. Életemben először most fordul elő velem, hogy egy mellett maradok már egy ideje, de kérdéseim még most is vannak, és sokat dolgozom rajtuk.
| “Amiről egy dalban beszélek, annál én már mindig egy lépéssel beljebb vagyok” |
– A Szülésdalhoz werkfilmet is készített. Miért kellett a kiegészítés?
– Mert úgy éreztem, ehhez több kell. Ez a dal sok mindenről szól. Szól a női barátságokról, és én az enyémekre nagyon büszke vagyok. Másrészt arról, hogy ha az ismerőseim szülési élményeit hallgattam, ritkán lett jó érzésem tőle, nyilván mert maguknak az anyáknak sem volt az. Ennek a dalnak először a humora volt meg, az „Így kell szülni, úgy kell szülni”. A többi nagyon nehezen lett meg hozzá, mondhatom azt is, nehéz szülés volt.
– Most indul egy sorozat a Nők Lapjában „Hol vannak a férfiak?” címmel, s ennek akár a himnusza is lehetne Az elérhetetlen férfi című dal: „Hét világot bejárok, míg egy férfi találok, én már mindent megtettem, de ő elérhetetlen. Az elsőnek szűzlány kell, a második pszichiáter, a harmadik nőgyógyász, a negyedik nőcsábász.” Ebből elsőre úgy tűnik, mintha a férfiakkal lenne a gond…
– Ó, tudom én, hogy velem volt a baj. Ennek a lemeznek komoly öniróniája van, kinevetem magam, humorizálok magamon. Viccelni igazán csak akkor lehet valamivel, ha vállaltam a problémát és túl vagyok már rajta.
– Másfajta férfiakhoz vonzódik most?
– Nekem mindig azok a férfiak tetszettek, akik meg merték élni a női oldalukat is, a sztárok közül pedig Christian Bale és Sacha Baron Cohen az idoljaim. És Odüsszeusz! Bár ő nincs előttünk, de úgy képzelem, nagyon jó pasi lehetett. Kapcsolatban állt az istenekkel, gyengéd volt és találékony, napbarnított háttal…
– És húsz évig nem volt otthon.
– Hát, igen, az ideális férfi. A vágy ma is nagy kérdés számomra, és az elérhetetlenség komoly vágyfokozó tényező. És persze az is kérdés, belőlem milyen Penelopé válna. Nem az lenne-e, hogy „Megunta szőttesét Penelopé, és a Vörös Bikába távozott egy trák diszkoszvetővel?”
| További cikkek az e heti Nők Lapjából:
• Tilla és felesége, Kriszta: Ki ismeri jobban a másikat? » |