Fáy Miklós megszöktetné Oroszlán Szonját az indiai meditációról

Egyszerre érkeznek a fotózásra. Kíváncsiak vagyunk, mennyire ismerik egymást, és mennyire tudnának a kamerákon kívül együttműködni. Ezért Szonjának sminkelés közben Balázs, Miklósnak kicsivel odébb, egy kávézóban Éva teszi fel ugyanazokat a kérdéseket (és ők nem hallják egymás válaszait).

– Kitaláltuk, hogy produkcióval készülünk. Az éneklést elvetettük, de a narancszsonglőrködéssel – legalábbis gondolatban – eljátszottunk. Aztán úgy döntöttünk, csak megemlítjük nektek ezt a „majdnem-produkciót”. Mit szóltatok volna hozzá? Egy profi színésznő és egy rettegett kritikus…

– Elhatároztátok, hogy teljesen hülyét csináltok magatokból? – kérdezi nevetve Szonja. – Vagy belőlünk és magatokból is?

Miklós: – Hát, jobb, hogy nem tettétek! (nevet) Egyébként nem vagyok rettegett, és nem vagyok kritikus… Ugyanúgy a közönség körében ülök itt is, mint egy koncerten, csak egy kicsikét előrébb… Néha láttunk olyan produkciót, amelyet nehéz volt elviselni, máskor olyat, amit élveztem, de nem lehetett továbbengedni, például érdekes volt, amikor valaki két sört tudott meginni egyszerre, de ezzel nem juthatott tovább. És persze vannak tartalmas előadások.

Szonja: – A Csillag születik zsűrizése nagyon jó feladat! Azt gondoltam, a tízéves szakmai múltam elég ahhoz, hogy érvényes, használható véleményem legyen a produkciókról. Magam is rengeteget voltam hasonló szituációban a főiskolai vizsgákon vagy egy-egy meghallgatáson. Azért vállaltam a zsűrizést, mert tudtam, hogy segíthetek a fellépőknek, azzal, amit elmondok róluk.

– Játék indul! Képzeljük el, hogy Szonja karambolozik, az úton áll kétségbeesetten, és pénzre van szüksége, hogy autómentőt hívjon. Miklós éppen arra jár…

Szonja: – Elbújnék az ülés alá szégyenemben! Komolyan. Szerintem lenne nálam annyi pénz, amennyi az autómentőre kell… Ha Miklós arra járna, megkérném, hogy hozzon nekem egy kávét. Ha nem lenne nála elég pénz, adnék rá. Tizennyolc évesen az első autómat totálkárosra törtem. A szokásos lendületes tempómban vezettem, énekeltem, és későn vettem észre, hogy megáll előttem a kocsisor. Félrerántottam a kormányt, szerencsére nem történt személyi sérülés. Viszont sokat tanultam az esetből. Azóta sokkal óvatosabb vagyok.

Miklós: – Pénz sosincs nálam. De Szonját fel tudom nyalábolni, hogy elvigyem az elsősegélyhelyre – igaz, csak gyalog, mert a városban kerékpárral járok. Már hat biciklit loptak el tőlem… Viszont nem kerülök dugóba, mindenhová időben odaérek. Vidékre persze autózom. Szóval, Szonját gyalog menteném ki a helyzetből…

– Hogyan segítenél a másikon, ha szerelmi bánat gyötörné?

Szonja: – Nem tudom, vagyunk olyan jóban? Négyszer találkoztunk eddig, ez az interjú az ötödik alkalom… Általában nem adok szerelmi tanácsot. Mert ha megfogadják a barátaim, és valami rosszul sül el, én leszek a hibás. Inkább a meghallgatásban hiszek. Nem is kérném Miklós tanácsát szerelmi kérdésekben. Szerintem ahhoz mindketten zárkózottak vagyunk. Azt hiszem, tolakodásnak is venne egy ilyen „csajos” beszélgetést. Bár a legutóbbi műsorban megdicsérte a körömlakkom színét. Az jólesett!

Miklós: – Sehogy sem tudnék segíteni ilyen helyzetben… Ő ismert színésznő, és én sosem mernék vele olyan közeli kapcsolatot kialakítani, hogy nekem meséljen a szerelmi bánatáról. Egyébként nem vagyok jó hallgatóság, a baráti kapcsolataimban sem. Annál is zárkózottabb vagyok, mint hogy bárkit is az esetleges szerelmi bánatommal terheljek. A szomorúságot, bánatot magamban dolgozom fel. Apám halála után például hosszú ideig egyhuzamban aludtam. A mozgás sokat segít nehéz helyzetekben: napi egy órát sportolok, főként persze azért, mert így kezelem a cukorbetegségemet. Inzulinnal kezdtem, de rávettem magam a rendszeres sportolásra, változtattam a táplálkozásomon, és azóta nem kell gyógyszert szednem.

– Állás nélkül marad a másik. Tudsz rajta segíteni?

Szonja: – Szabadúszók vagyunk, nem veszíthetjük el az állásunkat. De ha mégis megtörténne, azt tanácsolnám Miklósnak: csinálja, amit szeret. Most mindketten azt csináljuk, és ez így helyes. Hogy jól érezzem maga munka közben, fontosabb, mint a pénz vagy az egzisztencia.

Miklós: – Mindketten szabadúszók vagyunk, nincs állásunk… Szonja szerintem sosem sem marad munka nélkül, mert ízig-vérig színésznő… Bámulatos az átváltozási képessége, hozzá tud alakulni bármilyen szerephez.

– Újdonsült szerelmét Miklós Szonjával tesztelteti, nem a népszerűsége miatt szeretett-e bele…

Szonja: – Ismerem a lányt? Ha nem, akkor iszonyú nehéz helyzetben lennék. Elmennék oda, ahol randiznak, és megnézném, hogyan viselkedik a csaj. Mennyi a szemkontaktus közöttük? Hogyan néz a külvilágra? Ezek árulkodó jelek, szerintem gyorsan rájönnék, ha csak az ismertsége miatt hajtana rá. A saját életemben átéltem hasonló helyzetet, de a srácok gyorsan lebuknak. Néha elég három mondat, vagy legfeljebb egy hosszabb beszélgetés. A kapcsolataimban – legyen szó barátságról vagy szerelemről – nagyon fontos, hogy rám legyenek kíváncsiak, és ne arra a színésznőre, akit az újságokban látnak.

Miklós: – Harminc éve ugyanaz a társam, a szerelmem. Igaz, hogy nem élünk együtt (anyukámmal lakom), de ez a szerelem már gimnázium óta tart. Randevúzgatunk, van két közös kutyánk, szóval: együtt járunk. A kedvesem nem örül túlzottan a hirtelen jött ismertségemnek…

– Kaptok egy egzotikus utat Mexikóba. Mivel telik ez a tíz nap?

Miklós: – Még sosem utaztam repülőn, nem is mernék felülni. Ha buszos nyaralást kapnánk – például Szicíliába –, ott biztosan jól éreznénk magunkat. Olaszország-mániás vagyok, télen városba, nyáron a tengerpartra megyek. Télen romokat járok, nyáron csak fekszem a napon a barátnőmmel (bár ő fél a naptól), este vásárolok egy-két ruhadarabot…

Szonja: – Honnan tudtátok, hogy az egyik nagy álmom Mexikó? Vagy Dél-Amerika. Annyi minden érdekel ott: Brazília, az Amazonas vidéke, a Machu Picchu, Chile… Tíz nap nekem nem elég erre! Azzal szoktam viccelni, hogy 2012 előtt el kell jutnom a maják földjére, hiszen szerintük akkor lesz vége a világnak!

– Pánik tör ki a repülőn, amelyen utaztok…

Miklós: – Én okoztam a pánikot, nyilván… Lehet, hogy kibírnám a repülőutat, bár úgy képzelem, hogy nem. De ha már bekövetkezne a baj, higgadt maradnék. Alkoholt sem kérnék, mert nem iszom. Minden olyan helyzettől idegenkedem, amikor azt érzem, hogy nem uralom. Ezért nem rúgtam be sosem… Remélem, Szonja sikítozna. (nevet)

Szonja: – Szerintem kérnék egy üveg bort a légikísérőtől. Bevennék egy nyugtatót, és magamba roskadnék. Egyszer elkezdett a zuhanni a repülő, amelyen utaztam, és pár száz métert „esett”. Azonnal elkezdtem gondolkodni az életemen. Nem pergett le előttem, csak mérleget vontam: „Szerintem megérte. Nem hagytam ki semmilyen lehetőséget, jól éltem, ha itt a vége, akkor is rendben van” – ezt gondoltam.

– Miklós bliccel a buszon, Szonja a kalauz. Lesz-e büntetés?

 Szonja és Miklós válaszát, valamint az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!