D. Tóth Kriszta: Dráma után happy end

D.Tóth Kriszta | 2009. November 25.
Még nem teljesen voltam ébren. Hűvös volt reggel a lakásban, pedig jó sokan voltunk, akár be is lehelhettük volna. Ideutazott az egész rokonság, hogy most először együtt, egy időben, egy helyen ünnepeljük Lola születésnapját. Szorosabbra húztam a derekamon a frottírköpeny övét, és lehajoltam.

„Már megint nem szedtük össze a földről az összes gyerekrágta vacsoramaradványt. Hiába porszívózunk az asztal alatt minden este, mindig marad valami…” – gondoltam, de nem voltam bosszús. Megfogtam a szikkadt sült krumpli sarkát, és elindultam vele a szemetes felé. Csak amikor közelebb emeltem a szememhez, akkor vettem észre, hogy amit fölvettem, nem sültkrumpli-maradék. Hanem az egyik aranyhal. Csontszárazon, arcán (arca van egyáltalán egy halnak? Vagy pofája?) az utolsó küzdelem minden nyomával. Sikítani volt kedvem, pedig nem vagyok kényes. De nem tehettem, mert mögöttem ott sertepertélt maga a Szülinapos, no meg másfél évvel ifjabb szárnysegédje, Sophie, az unokatesó. Inkább vettem egy nagy levegőt, a szám elé kaptam a szabadon maradt kezemet, és nagyon komolyan koncentráltam a gyomromra.

Fotó: Lukács Dávid

Lola körülbelül egy éve rágja a fülünket valamilyen kisállatért. Kis testvérről indult a licit, de mondtuk neki, hogy az nem megrendelésre (pláne nem az övére) megy. Jó, akkor kutyát. A harmadik emeleten lakunk, és az életritmusunk sem kutyabarát. Akkor cicát. A macskaszőrre allergiás vagyok, Alex meg kiborul tőlük (ne is kérdezzék…!). Hörcsög? Kisegér? Nem, Lolám, rágcsálót semmi esetre sem. Egy ideig aztán békén hagyott minket, mert a társasház emeletére odataláltak a fáraóhangyák. Mi hangyacsapdát vettünk, ő meg nekik adta a reggeli pirítós morzsáit. Végül mi nyertünk. Ekkor már október elejét írtunk, és itt volt az ideje, hogy kitaláljuk, milyen élményt kap tőlünk idén a születésnapjára. Azt már a legelső szülinap előtt elhatároztuk, hogy a nagyon is kézzelfogható nagyszülői és egyéb családi ajándékok mellé mi minden évben egy-egy felejthetetlen élményt adunk a lányunknak. Volt, amelyik jobban sikerült (Állatkert, bábszínház), és volt, amelyik kevésbé (Csodák Palotája). De felejthetetlen volt mindegyik. Szóval, a kérdés adott volt: milyen élménnyel ajándékozzuk meg Lolát idén, a negyedik születésnapján?

Először is, sikerült megszervezni, hogy október harmincadikán minden nagyszülő, nagybácsi és nagynéni, valamint AZ unokatestvér, no és persze mi hárman, a kontinens egyazon pontján tartózkodjunk, nevezetesen nálunk. Élmény ez is, méghozzá felejthetetlen és nehezen megismételhető, de egy négyéves nem úgy értékeli, ahogy mi magunk. Így maradt a fejtörés. Alex ötlete volt az akvárium. Neki is volt kiskorában, nekem is, a halakat szeretjük, és gondozni őket is kell. Hajjaj, de még mennyire. Pontosan erről szólt az ajándék. Ez az idei „élmény”. Hadd gondoskodjon a lányunk élete első kisállatáról (mind a nyolcról). Beszereztünk egy kicsi, négyszögletű akváriumot, mindennel, ami kell. A születésnap délelőttjén ő választhatta ki a lakóit. Volt nagy öröm, mi meg vállon veregettük magunkat. Ment minden, mint a karikacsapás – különösen azután, hogy Lolát meggyőztük: 1. nem kell ötpercenként megetetni a halakat, illetve 2. az akváriumba a már benne lévő dolgok mellé nem szükséges mindenféle játékokat és konyhai eszközöket betenni. Különösen a teatojást nem.

Két nap telt el, a Nagy Családi Együttlét is a végéhez közeledett. Az utolsó nap reggelén találtam meg az önmagát sült krumplinak álcázó, kiszáradt haltetemet. Kidobtam, és ránéztem a két kislányra. Lola és Sophie épp gyurmát szeleteltek, látszólag fogalmuk sem volt, hogy micsoda halálközeli élményben volt részem. Lola aznap reggel is megetette a halakat, és nem vette észre, hogy nyolc helyett csak heten vannak. Az élet ment tovább. Csak a rossz lelkiismeretemmel nem tudtam mit kezdeni. Borzasztóan éreztem magam az öngyilkos hal miatt. Fogalmam sem volt, hogyan találta meg az ötcentis rést az akvárium tetején. Onnantól kezdve félóránként ellenőriztem a hallakást. Kora reggeltől késő estig. Hetek teltek el így…

Egyik reggel aztán valami apró piszok úszott a víz tetején. Épp ki akartam halászni, amikor megmozdult… cikázni kezdett, egészen közel a víz felszínéhez. Egy kishal! Egy újszülött! Itt, nálunk, az általunk „üzemeltetett” akváriumban. Hát mégis alkalmasak vagyunk egy másik élőlény ellátására. Van remény! Talán, egyszer, valamikor, még kutyánk is lehet…

Még több ez e heti Nők Lapjából:

Csányi Sándor: Született lúzer vagyok »
Hó végén és járvány ellen: savanyú káposzta »
5 férfitípus, aki boldoggá tesz »
Legyél te is sztárfeleség! »
Egy prostituált megtérés-története – Igaz történet »
Testvérharc, avagy mit jelent a születési sorrend? »

 

Exit mobile version