Kire ütött ez a gyerek?

Mónika: Telefonrajongó Leti

Letícia éppen három mesekönyvet olvas egyszerre, majd gyorsan vált, és felöltözteti a mackót, persze a széthajtható könyveket a lakás legszűkebb részén hagyja. Észre is veszem őket, amint hasra esem bennük, de kislányom ekkor már messze jár, a maci is félmeztelen maradt, mivel gazdája jelenleg a fürdőszobában a kád csapját szereli, leginkább szét.

„Vajon kitől tanulta?!” – sóhajtok fel hangosan, amikor a romokat szedem össze utána. „Hát, valószínűleg tőlem…” – szakad ki belőlem a következő sóhaj, de ez már egész halkan, csak magamnak. Jó, jó tudom (vizsgáztam is eleget belőle), hogy a gyermek szocializációjának sarokköve a szülői minta követése, meg amúgy is, a kétéves kor közeledtével az utánzás életkori sajátosság. De miért pont ezt utánozza?! Miért a háziasszonyi rendetlenségemben követ, s mondjuk, miért nem a szerkesztői precizitásomban? Miért „a mindent gyorsan elkezdek a lakásban, majd az őskáosz közepén mindent félbe is hagyok” attitűdömet leste el először, amikor kitartásomról szintén – bizonyos, természetesen fontosabb dolgokban – példát vehetne? „Nyugi, majd példát vesz azokról is – nyugtat az édesapja, és hozzáteszi: –, azt a húsz évet meg kibírjuk…”

Addig is igyekszünk a jó oldalát nézni: mindez őszintébb és olcsóbb, mint bármelyik önismereti terápiás csoport, ráadásul nálunk történik. Így komolyan figyelem Letikét, amint napjában többször, hosszan, a lakásban fel-alá járkálva „telefonál”, s nincs akadály számára, nem csupán játéktelefonján képes hívást kezdeményezni, hanem bármin, ami a keze ügyébe kerül. Nem bonyolult megfejteni, melyikünknek tart tükröt ezzel… Ahogyan azt sem, kit utánoz, amikor az utcán, sétálva is lapozgatja a frissen megkaparintott reklámfüzeteket… Ilyen egy telefonrajongó édesanya és egy újságolvasás-függő édesapa gyermeke.

Mi pedig próbálunk némi hasznot is húzni e követőkedvből. Leti újabban, amint teheti, minden ruhájától megszabadul, mi pedig futunk a meztelen kisdedünk után kezünkben egy pár zoknival, bugyikával, pólóval, és könyörgünk, hogy legalább ezeket vegyük vissza… Észrevettük azonban, hogy az én ruháimat boldogan viseli, igaz ugyan, hogy a szennyesből halássza ki őket, s a nejlonharisnyát a karjára húzza, csipkés alsómat a fejére, blúzaimat pedig hanyag eleganciával csak a vállára dobja. Ám így a leggyűlöltebb ruhadarabok, a sapka és a sál viseletét megoldhattuk: Anyu bocimintás kendőjét büszkén hordja a fején és a nyakában, az biztosan nem végzi egy pocsolyában, nem úgy, mint elődei.

De Letikém mintha mostanában kezdene elbizonytalanodni. Eddig imádott minden felnőttes dolgot, sminkelt, borotválkozott (a nemi identitás kialakulásának még az elején járunk), jegyzetelt (igaz, a falra), villát kért az ebédhez (igaz, a leveshez is)… Amióta azonban megérkezett kistestvére, Dina, vacillálni látszik: talán mégis volt abban valami jó, amikor Apuék etettek cumisüvegből, a kiskádban fürdettek, ünnepeltek, amikor büfiztem… Az élet első nagy dilemmája.

Hajni: A pakolásmánia tőlem jön

Egyszer a játszótéren – ahol minden játék, motor és labda szabad préda a gyerekek között – egy anyuka kislányával egyetemben úgy leordította a fejemet, amiért Barni felült a motorjukra, és (valóban) kicsit messze száguldott vele, hogy azt hittem, elsüllyedek. Azóta 1. mindig kínosan ügyelek arra, hogy a kölcsönjátékot tényleg kölcsön is kérjük, 2. tudom, vigyázni kell, hiszen a gyerek pont ugyanolyan, mint az anyja és (vagy) az apja. Mostanság például, amikor Barni két centiről a tesójára kiabál, hogy „Kojné, ne sírjál!”, akkor azért megrettenek: tőlem látta? (Nem, csak ha messze vagyok, akkor kajabálok neki, mert azt hiszem, a hangom majd megnyugtatja – na, nem.) Viszont amikor a gyerek a Tücsökzenén mindenki helyett visszapakolja a hangszereket a kosarakba – akkor biztosan tudom, a pakolásmániás én vagyok. Sajnos, sokszor látom, a hisztis is én vagyok (felerészben a korral jár!), de próbálok változni, mert ez tényleg egy terápia – visszakapsz mindent, amit adsz, minden mondatodat papagájként harsogja, úgy bánik az emberekkel, ahogy tőled látja, és még sorolhatnám. Kemény tükör, még szerencse, hogy apja is van. Az orrtúrás és az isteni jobb láb tőle jön.

Két hét múlva: témánk a szobatisztaság – hogy állunk hozzá; mutat-e már hajlandóságot rá a gyerek rá; s ha nem, hogy tervezzük?