D. Tóth Kriszta: Hó happy end

Reggel, óvodába menet a híreket hallgattuk. De Lolát csak az időjárás-jelentés érdekelte. Hogy akkor most valóban lesz-e hó, vagy nem. Hogy elkezdődik-e végre az igazi tél. „A középső országrészben elszórtan havazás várható…” – mondta a bariton a rádióban, és a lányom majd kiugrott a gyerekülésből. „Havazás, mama, havazás! Hallod? Igazi téli hó!” Próbáltam árnyalni a képet azzal, hogy az időjárásról szóló jóslatok nem mindig jönnek be százszázalékos biztonsággal, hogy a középső országrész az elég nagy, és egyáltalán nem biztos, hogy Budapesten is havazni fog, ha pedig mégis, akkor egészen biztosan nem marad meg… de meg sem hallotta. Én meg elszégyelltem magam – igaza van, miért ne örülhetne? Miért ne várhatná a havazást? Miért kell nekem azzal traktálnom, hogy „ne örülj, nehogy aztán csalódj”. Ahelyett, hogy együtt örülnék vele.

De a hó csak nem akart eleredni. Délután, amikor érte mentem, Lola elkámpicsorodott arca fogadott az óvoda ablakában. Közvetlenül mellette két kis barátja, hasonlóan lógó orral. Délelőtt 10 és délután 4 között nagyjából percenként rohangáltak az ablakhoz megnézni, hogy esik-e már a hó. „Még négy és fél órád van lefekvésig, Lolám, ne add föl” – ezzel vigasztaltam. Úgyhogy a közértbe menet, onnan kijövet, majd a garázsból hazafelé ketten kémleltük az egyre sűrűsödő piszkosfehér felhőket. Én meg fohászkodtam az égiekhez, hogy ugyan vágjanak már egy nyílást rajtuk, hadd legyen öröme a budapesti óvodásoknak. Hiába.

Irigylem Lolát. Irigylem a gyerekeket, mert különleges kapcsolatban állnak a téllel. Nem a nap nélküli szürkeséget, a latyakot, a pocsolyákat, a koszos házakat, fröcskölő autókat látják belőle. Nem érdekli őket a sófolt a cipőjükön. A gyerekek havazáskor nem az olvadásra gondolnak. Nem a magányra, az elmúlásra. Nem arra, hogy „Most tél van és hó és csend és halál…” És nem azért, mert nem ismerik Vörösmarty Mihály költészetét. Amikor az összes fa kopasz, akkor ők kiszúrják az egy szem örökzöldet a környéken. A csöndes, hófödte téli táj nem melankóliára, hanem szánkózásra hív. A szürke felhők, amelyek minket elszigetelnek, nekik a hóesés csodás ígéretét hordozzák. Mi sápadtabbnak látjuk magunkat, a szemünk karikás, a hajunkat sapka deformálja. Ők meg? Hógolyózás után csatakokban tapadnak a fürtök a homlokukra, pirospozsgásan, gőzölögve ülnek a kanapén – és boldogok, mint még soha. Jó nekik.

Persze, még emlékszem, hogy nekünk is jó volt – nem is olyan régen. Talán épp Vörösmartyt vettük irodalomórán a gimnáziumban, amikor hirtelen izgő-mozgó morajlás futott végig az osztályon. A reformkori romantika helyett az ablak felé fordult a figyelmünk, és minden tizenhat éves idegszál a kicsengetésre koncentrált. Szünetben ott hagytunk csapot-papot-tízórait, és sikongatva dobáltuk egymást az iskola udvarán. Még a tanárok is kidugták az orrukat egy pillanatra, aztán fejcsóválva húzódtak be a meleg épületbe, és olyanokat mondtak, hogy „hát sosem fogtok már felnőni?”, meg hogy „pont, mint az óvodások!”. Szóval, tizenhat évesen még tudtam óvodás lenni. Legalábbis a hóesésben biztosan.

Estére aztán megkönyörültek rajtunk az angyalok, és hasítottak egy ötcentis lyukat az égi dunyhán. Lolát még a kedvenc tejberizsével sem tudtam lecsalogatni a csíkos kanapéról. Kézen fogott, odahúzott az ablakhoz, és marasztalt, nézzem én is a hóesést! Letérdeltem mellé, és odanyomtam az arcomat a hűvös üveghez. Aztán másnap overallt öltöttünk, és a régi jó ródlival lementünk a parkba. Szánkóztunk, dobáltuk egymást, hóangyalt csináltunk hanyatt fekve. Viháncoltunk. Istenem, milyen jó volt!