Dobó Kata és Kern András képekben – Találkozás 10 év után

1. kép

Rózsadombi presszó szeglete, valamikor napjainkban. Állunk egy asztalnál Kern Andrissal, és percek óta azon morfondírozunk, hogy ki hova üljön, amikor betoppan Dobó Kata, és nemes egyszerűséggel lehuppan a középen levő székre. „Miért nem ültök már le?” – néz ránk némileg csodálkozva. Miért is? Inkább ne firtassuk. Gyorsan utánahuppanunk. Kata a maga hattyúeleganciájával a karfára támaszkodik, András előredőlve matat az asztalon. Kata minden gesztusa finom, kimért, András mozdulatai nyersek, határozottak, arca gyűrött, haja kócosan hátrasimult. Csaknem másfél évtizede láttam őket így együtt utoljára. A Corvin mozi előcsarnokában A miniszter félrelép bemutatóját vártuk. Elkészült 1997-ben a talán első „magyar hollywoodi” film. Társrendezője és címszereplője Kern András volt, női főszereplője pedig a frissiben felfedezett Dobó Kata. Mindenki biztos volt a sikerben, hogy most majd kibontakozik Kern rendezői pályája és Kata filmszínésznői karrierje. Pezsgőt ittunk, koccintottunk, hittük, hogy innentől minden jó és helyénvaló. Az életutak másként, kicsit kuszábban alakultak. Andris azóta sem rendezett filmet. Katára pedig egészen különös élet várt. Most megint együtt dolgoztak egy sejtelmes, keserű filmben, a Halálkeringőben. Kern András most egy reményét vesztett, idős alkoholistát alakít. Dobó Kata az élet perifériájára sodródott, drogokon élő, minden méltóságát elvesztett leányát.

2. kép

Kossuth téri villamosmegálló, a hatvanas évek elején. Tanítás után a megállóig kísérve próbálok udvarolni Sz. Marinak totális sikertelenséggel. Megjelenik a sarkon Kern Andris. Tegnap még a tévében láttuk, frenetikus paródiájával tizennégy évesen az ország kedvence lett. „Ez a Kern!” – szól álmélkodva Sz. Mari, én meg, hogy imponáljak végre valamivel, odavetem, hogy „tudom, régi haverom!”. Tettetett könnyedséggel oldalra biccentek: „Szia, Andris!” Kern rezzenéstelen arccal elmegy mellettem. Észre se vesz. Állok megsemmisülten, és pontosan tudom, vége annak a kapcsolatnak, amely soha el sem kezdődött.

Angyalföldi kisvendéglő, nyolcvanas évek közepe. Elmesélem Andrisnak, ha akkor csak visszabiccentett volna, gigásszá növök Sz. Mari szemében. Andris részvéttel néz rám:

– Bocsáss meg! Én egy bunkó voltam. Elnézést! Megkövetlek!

– Nekem ez akkor lett volna fontos, tizennégy évesen, az első szerelem mágiájában! Akkor talán még azt is megengedte volna Sz. Mari, hogy vigyem az iskolatáskáját! Ma már legfeljebb egy cekkerben a krumplit hozatná velem a piacról!

– Látod mekkora szerencse, hogy akkor nem köszöntem vissza neked!

3. kép

Budai cukrászda, a kilencvenes évek közepén. Félszegen mosolygó hölgy ül szemben. Bizonyos tekintetben kislányos. A szertelensége, érzékenysége. Bizonyos tekintetben pedig kész hölgy. Rezignált, bölcs, tudatos. Arról mesél, hogy egy jósnő valamikor azt mondta neki, hogy sikeres lesz, és gazdag, de a boldogságot nem találja meg. Ez nyugtalanítja. Meg arról, hogy bakfisfejjel már meg akart állni a saját lábán, ezért évek óta modellként dolgozik. Ez meg biztonságot ad neki. És mesélt arról is, hogy ismerősei rábeszélésére teljesen kívülállóként jelentkezett egy készülő új film forgatására, és számára volt a legnagyobb meglepetés, hogy rá esett a választás. Feszültséget adott a beszélgetésnek, hogy mindketten tudtuk, ma még, utoljára, egy szertelen leánnyal beszélgetek, holnaptól viszont élete egy jelentős része a nyilvánosság előtt zajlik majd. Akkor Kovács Katának hívták, másnap a sajtó világgá kürtölte, hogy egy addig ismeretlen főiskolás lesz A miniszter félrelép főszereplője: Dobó Kata!

4. kép

A Pesti Színház öltözője, késő este, az Egy, kettő, három című Molnár Ferenc-darab előadása után. Fáradtan bejön, kigombolja az ingjét, kiráncigálja lábait a cipőből, aztán leül a tükör elé, és felhajt egy pohár… mindegy, hogy mit. A lényeg az a heves, mégis rituális mozdulat, ahogyan csak ő tudja inni, na jó: a sört, ahogy csak ő tud felkecmeregni a lépcsőn, összeveszni, kibékülni valakivel, szinkronizálni Woody Allent, vagy énekelni a Lövölde teret. Van olyan művész, akinél az a lényeg, hogy mit csinál, másnál az, hogy hogyan csinálja, nála a jelenlét. Hogy adhassa önmagát: félelmeit, görcseit, törekvéseit, harsányságát, intimitását. Volt színházi korszak, amelyet a méltóságteljes Csortos Gyula jellemzett, egy másikat a robusztus Bessenyei Ferenc, az önmarcangoló Kálmán György, a magányos hős Cserhalmi György. Utóbbi évtizedeinket mintha Kern vállalt ellentmondásai, furcsaságai, fanyarsága, menekülése jellemezné igazán.

– Lehet, csak nem tudom ezt magamról. Legalább huszonöt kritikus leírta már, hogy fanyar vagyok, hol dicsérően, hol ledorongolóan. Biztosan igazuk van. Persze lehet, hogy ez a fanyarság kompenzálás. Szeretem azt, ha egy színész bizonyos dolgokban zárt és titkolódzós, de nem szeretem azokat, akik érzelem nélküliek. Most már, ahogy öregszem, örülök az olyan szerepeknek, ahol kimutathatom az érzékenységemet. De régebben volt bennem félelem az érzelmességtől.

– Féltél, hogy sebezhető leszel?

– Sokan azt hiszik, hogy aki csúnya és szemüveges, az okos is; nálam ez nem igaz. Tehát nem tudom az okát, csak csinálom. Jólesik szabadjára engedni az érzelmeimet. Meg türelmetlenebb is vagyok. Több barátom halt meg mostanában, Cseh Tamás, Bujtor István. Ez meghökkent és elborzaszt. Ők nincsenek? Én meg vagyok? És akkor előbb-utóbb én sem leszek? Eszébe jut-e valakinek ötven év múlva, hogy hogyan is jött be ennél a jelenetnél az a Kern? Nekem például biztosan nem fog, mert már most is mindent elfelejtek.

 Szegő András írásának második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!